Shock!

Ha úgy kezdeném ezt a lemezismertetőt, hogy „Finnország méltán legnépszerűbb melodic death metal -enekarának egyáltalán nincs könnyű dolga...", sokakban könnyen felvetődhetne a kérdés: akkor mégis miért folytatják, miért adnak még ki mindig lemezeket? Mi készteti Alexi Laihót arra, hogy folyamatosan írja az új dalokat? Ha már egyszer az általuk képviselt, végletekig túljátszott stílus keretein belül szinte minden lehetőséget kiaknáztak, mégis milyen irányba lehetséges innen továbblépni, továbbfejlődni? A válaszokat nyilván csak ők ismerik, és minden bizonnyal még mindig akadnak a főnök életében olyan pillanatok, amelyek 2015-ben is dalírásra inspirálják.

Alexiék persze ezúttal sem kockáztattak semmit, nyílegyenesen haladnak azon az ösvényen, amelyre még hatszázhatvanhat lemezzel ezelőtt ráléptek. Más kérdés, hogy az ő esetükben valójában mi is az, ami igazán kockázatos: haladni a megszokott, eddig jól bevált útvonalon, vagy pedig a tovább fejlődés érdekében új dimenziók felé nyitni? Szerintem ha igazán jók az új dalok, ez igazából lényegtelen. Ugyanakkor ha az AC/DC-nek, a Motörheadnek vagy éppen az Iron Maidennek is van még mondanivalója, nekik miért ne lehetne?

Akárhogy is nézzük, a jellegzetes neoklasszikus futamokat és a hagyományos heavy/thrash/death-elemeket mesterien ötvöző Bodom mindig is minőséget képviselt, már az első hangokból is felismerhető muzsikájuk pedig magasan kiemelkedett az átlagos kópiák tengeréből. A hét évvel ezelőtti Blooddrunk lemezzel viszont ők is beleestek a futószalagszerű önismétlés és ötlettelenség útvesztőjébe, amelyből azért a tavaly előtti Halo Of Blooddal szerencsére sikerült valamelyest kievickélniük. Számomra mindig is szimpatikus volt a zenekar: a '97-es Something Wild bemutatkozástól egészen a 2005-ös Are You Dead Yet?-ig gyakorlatilag egységesen magas színvonalú albumokról beszélhetünk náluk. Egyedi hangzásvilágukat, jó értelemben vett virgázós szólóbetéteiket és elsöprő energiától duzzadó szerzeményeiket könnyű megszeretni, és Alexi hörgése/visítása is tökéletesen illik ezekre az alapvetően melodikus és fémesen karcos alapokra. Persze a sokadik albumon hallható neoklasszikus virgázástól már könnyen be lehet sokallni. A zsenialitását már kezelni nem képes, az öncélú maszturbálásába menthetetlenül belezuhant Yngwie Malmsteen is valami ilyesmi cipőben jár, pedig a klasszikus elemeket úgy is be lehet építeni az aktuális keretek közé, hogy az még 2015-ben is frissnek és ötletesnek hasson. Például valahogy úgy, ahogyan a Symphony X csinálja. Az I Worship Chaoson pedig tényleg csak az tud meglepődni, aki még soha életében nem hallott a finnekről.

Az eddigi legszebb Bodom-borítóba csomagolt új albumot ezúttal Roope Latvala gitáros nélkül készítette el a csapat, akitől tizenkét év után vettek búcsút, posztját pedig a turnékon ideiglenesen a billentyűs, Janne Wirman tesója, Antti vette át. Alexi egyedül esett neki az összes gitártémának a lemezen, és mint ahogyan legutóbb, most is Peter Tagtgren és Mikko Karmila ült a produceri székben. Minden bizonnyal nekik is köszönhető, hogy egyre dominánsabbak a mélyek az utóbbi anyagokon, és a basszusgitár sincs annyira hátul, mint az egészen korai anyagokon, amelyek leginkább cincogásra emlékeztető, cérnavékony gitársoundjára bizony ráfért volna még egy kis dög. Vagyis a muzsika pont úgy dörren meg, ahogy kell, ezen túlmenően viszont semmi okom sincs az ömlengésre, ugyanis az előzetes nyilatkozatokban elhintett, világra rászabadított káosznak ezen az albumon szinte semmi jele. Akárhogy is próbálom megszeretni a dalokat, egyszerűen nyomába sem érnek az eddigi felhozatalnak.

A legszembetűnőbb változásként a tökéletesen megkomponált és igényesen elővezetett, melodikus-neoklasszikus gitár- és billentyűszólók teljes száműzetését hozhatnám fel, ugyanis ezeket a jellegzetesen szikrázó momentumokat már tényleg csak a korai lemezeken hallhatjuk teljes pompájukban. Biztos lesznek persze olyanok, akiknek pont e virgázós pillanatok fognak legkevésbé hiányozni, de akárhogy is nézzük, annak idején éppen ezek a fölényes, szinte minden akkori thrash- és deathcsapatot felülmúló zeneiségű megnyilvánulások különböztették és emelték ki a Bodomot az átlagból. De alapvetően a direktebbre, egyszerűbbre vett hozzáállással sem lenne semmi bajom, ha a dalok színvonala nem lenne olyan, amilyen. Az előre borítékolható koncertfavorit, az ökölrázós I Hurt után egyre csak csökken a nívó, a negyediknek érkező, hozzájuk képest szinte minimalista thrashriffekkel operáló Horns hallgatása közben is csak az jutott eszembe, hogy ennél ők sokkal többre képesek. A Prayer For the Addictedben például olyan jellegtelen zenei alapokra üvöltözik Laiho mester, hogy a büdös életben nem fogok emlékezni rá.

Energikusnak persze energikus a lemez, és mindez a címadó I Worship Chaosban hág a tetőfokára, ahol a frontember még a beleit is kisüvölti, majd az ezt követő, ciszre hangolt Hold Your Tongue-ba is sikerült belepakolniuk egy pofás szólóbetétet. A csúcspontot számomra a félelmetes billentyűhangszínnel színesített Suicide Bomber jelenti, amely simán megférne a korai albumokon is, és az a '80-as éveket idéző szintimotívum úgyszólván életre is kelti a nótát. Ezzel ellentétben viszont az egymásnak kellemesen felelgetős szólós All For Nothing, illetve a levezető, az anyag egyetlen ikerszólóját tartalmazó Widdershins sem tartozik az igazán ütős szerzemények közé, de a három feldolgozás bónusznóta is teljességgel felejtős kategória. A Kenny Loggins-féle, Top Gun-betétdalként elhíresült Danger Zone eredetije hatalmas köröket ver a Bodom verziójára, az Amorphis Black Winter Dayéhez pedig óriási hiba volt hozzányúlni és „bebodomosítani".

Ha már Amorphis, utólag úgy tűnik, hogy az Under The Red Cloud pontozásánál túlságosan is szigorú voltam, azonban most határozottan és mindenféle lelkifurdalás nélkül ki merem jelenteni, hogy dalok tekintetében az I Worship Chaos a Bodom talán leggyengébben sikerült lemeze lett. A pontszám voltaképpen nem változtat a lényegen, és kertelni sincs sok értelme: ez egy elképesztő hangzásba csomagolt, felejthető rutinmunka, középszerű dalokkal.