Shock!

Nem lehet azt mondani, hogy Norvégiában csak úgy hemzsegnek a világviszonylatban is nagy népszerűségnek örvendő, melodikus progresszív metalzenekarok, ezért különösen becsülendő dolog, hogy a Circus Maximus még mindig jelen van a színtéren és vélhetően az utóbbi években érkeztek el karrierjük csúcspontjára is. Bár a kezdetek kezdetén szinte mindenki elkönyvelte őket a legújabb Dream Theater-kópiacsapatnak, senki nem vitathatja, hogy már a bemutatkozó, The 1st Chapter albumra is sikerült maradandó és nagyszerű dalokat írniuk. Az pedig mindenképpen előnyükre szolgál, hogy zenéjük szinte ugyanolyan arányban szól a progmetalosokhoz, mint a dallampártiakhoz.

Ha esetleg valaki még nem ismerné őket, az képzeljen el egy észak-európai kiadású Vanden Plast akcentus és orrhang nélküli énekessel, valamint egy Petrucci-iskolán nevelkedett, alulértékelt gitárossal, akik egy kiemelkedően tehetséges zenekarban nyomják az ipart. A Dream-hatások mellé pedig még tegyük oda a Journey, a TNT és mondjuk a Harem Scarem ultramelodikus – némi északi ízzel fűszerezett – dallamait is. A második Isolate, de leginkább a 2012-es Nine lemezük ismeretében én nagyon nagy reményeket fűztem hozzájuk, hiszen az itt hallható méregerős daloknak köszönhetően az ember egy szempillantás alatt hajlandó volt megfeledkezni a Dream-párhuzamokról, és megbocsátott nekik mindent. A megszólalás és a körítés szerencsére a Havocon is a megszokott színvonalon mozog, sőt talán egy kicsit koszosabbra is alakították az összképet, ami valljuk be, némileg rá is fért az eddigi steril hangzásra. Jó pár hallgatás után viszont azt kell mondanom, hogy egy kicsit csalódtam az anyagban, és úgy érzem, már most borítékolható: ezek a dalok hosszú távon sem illeszkednek majd be a mindenkori setlistbe. A szerzemények nagy része – három-négy kivételtől eltekintve – még jóindulattal is csak átlagosnak nevezhető, és nyomába sem ér az eddigi felhozatalnak. Tudom, hogy nem minden egy fogós melódia, de ha már felvállalta a zenekar ezt a stílust, akkor legyenek is valóban emlékezetes és ultrabrutál megadallamok, ahogy azt a nagykönyvben megírták, és ahogy ez tapasztalható volt egy lemezzel korábban is. Épp elegendő idejük volt érlelni a nótákat, hiszen a Nine már négy esztendővel ezelőtt jelent meg.

Az új lemez ettől eltekintve nagyon jól indul, a már-már szinte giccsesen kommerszbe hajló, a mainstreamben nyomuló Hoobastanket is megidéző The Weighttel, valamint a lebegtetős instru betéttel felvértezett Highest Bitterrel, azonban a következő címadóba azon kívül, hogy zúznak benne ezerrel, semmi extra nem került. A Pages is szimplán uncsi, a Flames pedig olyan jellegű, tipikus rockba oltott popzene, amire valószínűleg ember nem fog emlékezni egy pár év múlva. A kiemelkedő Loved Onesban végre előkerülnek azok a szerethető északi melódiák, amelyek kellemes emlékeket ébresztenek, ellenben a következő After The Fire-ral, amelynek közepén hiába is varázsolják elő azokat a panterás riffeket és villantós instru betéteket, ettől még nem válik felejthetetlen momentummá. A The Weighttel egyetemben jútyúbos singleként kiadott Remember is csupán korrekt nóta, se több, se kevesebb, és a melankolikus Chivalryt is csak a végén kibontakozó, ügyesen elkapott ismétlődő dallam miatt érdemes megemlíteni.

Ezek után kérdezem én: hol vannak az olyan bombasztikus szerzemények, amilyeneket a Nine-on hallottunk, és amely lemezről szívesebben is írnék többet, mint erről? Lévén, hogy annak idején ki is maradt, bátorkodom is felhozni az ott hallható dalokat összehasonlításképpen. Hol van például egy gigamelodikus Game Of Life, ami hallatán akár még egy karriere csúcsán lévő Harem Scarem is felköthetné a gatyáját? (!!!) Vagy egy mai napig megunhatatlan, méteres libabőröket növesztő I Am? És akkor az ember legapróbb porcikáit is megmozgató, ellenállhatatlan ritmusképletekkel operáló The One-t, illetve a nagyszerűen építkező, misztikus Architect Of Fortune-t még nem is említettem. Vagy ha már itt tartunk, éljünk a „régen minden jobb volt" közhellyel is, és soroljuk ide a korábbi, adrenalinpezsdítő Arrival Of Love-ot, az energiabomba, koncerfavorit Abysst vagy éppen a négy évvel ezelőtti potenciális slágert, a Last Goodbye-t.

Szigorú vagyok, tudom, de a fiúk ennél bizony sokkal többre képesek, és ennyi év után szerintem joggal vártam tőlük erősebb dalokat. A kettes bónuszcédén hallható japán koncert programja pedig egyértelmű bizonyíték arra, hogy a Havoc az előző lemezekhez képest visszalépés. Sajnálom, hogy ezt kell írnom, de a Circus Maximus régen tényleg jobb volt.