Ma már szinte valószínűtlennek tetszik, de a londoni Code valamikor black metal zenekarként indult, jónevű norvég és névtelen brit arcok „supergroupjaként". A helyzet úgy hozta, hogy idővel mégis a szigetországi vonal vált meghatározóvá, már ami a tagságot illeti, mert megszólalásuk északi gyökereit a mai napig nem tépték el teljesen. Legutóbbi anyaguk, a két évvel korábbi keltezésű Augur Nox esetében okkal hihettük azt, hogy a felállásbeli átrendeződések után az új korszak első valódi termékét kapjuk a kezünk közé. Most, a Mut irányából visszatekintve, legfeljebb mosolyoghatunk ezen a naiv feltételezésen. A 2015-ös Code egy vadonatúj zenekar képét mutatja, amely számos, jól bejáratott hidat felégetni látszik maga mögött.
Legutóbb ugye az volt a legfontosabb hír a társulat környékéről, hogy a Beastmilkbe távozott frontember-legenda, Mathew „Kvohst" McNerney helyére az ismeretlenségből egy bizonyos Wacian nevezetű, fiatal arc lépett elő, aki a zsáner legszebb napjait idéző módon bontogatta máris a tehetségét az Augur Noxon. Az akkor leírtakat ma is fenntartom: bármilyen „kellemes" orgánummal futottunk is ott össze, a stílusban már korábban kipróbált kliséken túl sok újat nem ismertünk meg általa sem. Nos, Wacian nem állt meg ezen a ponton, a Muton már túlzás nélkül szárnyai alá vette a komplett bandát – avagy más olvasatban a hangszeresek ma főként az ő teljesítményére építkeznek. Mindeközben pedig a roppant kreatív black metal bandából egy nagyjából átlagos post-rock társulat vált.
Nem mernék ilyesmit állítani, ha nem lennék túl sok-sok hallgatáson, ám ha valaki fegyverrel fenyeget, a rettentő enervált (mondjam azt, hogy töketlen?) zenéből akkor sem tudnék nagyjából semmit felidézni. A post-műfajokból is inkább az északiak hatását vélem itt felfedezni, de jócskán akad Anathema-utánérzésem is a dallamok kapcsán, hogy a hazaiakról is szóljunk. Wacian nagyon szépen, kifejezően énekel, a hangszereseknek ellenben alig akad értékelhető „elfutása", és az a bizonyos védjegyszerű ritmusjáték is jórészt felismerhetetlenné vált az új megközelítésben. Az énekteljesítmény viszont egyértelműen olyasmi, ami miatt minden ellenérzésemmel dacolva is elő fogom venni a Mutot az elkövetkező hónapokban, mert olykor letaglózóan nagyszerű, amiket a srác összehoz.
Ha ki is veszett a súly a zenéből, bizonyára máshol kell keresnünk értékeket – nincs azonban könnyű dolgunk. A zömmel 3-4 perces szerzemények közül kevésben érzek átütő erőt. Ilyen üdítő kivétel az arcturusi világot is megidéző Affliction vagy a záró és nálam egyértelmű csúcspontnak számító The Bloom In The Blast. Akad aztán olyan nóta (ld. Inland Sea), amely natúr szépségében is meggyőző tud lenni, de nem ez a jellemző. Muzikális szinten az arctalanság a meghatározó, az, hogy az elhivatottságon túl leggyakrabban kizárólag Wacian odaadása értékelhető. Elhangzik a kiadói beharangozóban, hogy a zenekar a Muton végre kötöttségek nélkül, valóban befelé figyelve tudott alkotni (az elmúlt évtizedben vajon mit csináltak?), de ez már tényleg a bullshit kategória, viszont a bandának határozottan lehet még ezen a színtéren is keresnivalója.
Ettől a csapattól én nem érem be ennyivel, és a fenti szigorúságomban is inkább a jó szándék és a bátorítás vezérel. A zenére négyes, az énekre nyolcas osztályzatot írtam be a Code ellenőrzőjébe, ha ez valakit érdekel.
