Shock!

Bár alapvetően zenei produkcióról van szó, a salgótarjáni alapítású Corrodal zenekar új, második albuma valójában több művészeti ágazat bevonásával kényezteti érzékszerveinket (ide sorolva az agyat is). Auditív, vizuális és verbális alkotások összjátékaként értékelhető a Lathe Of Heaven című kiadvány, mely komplex jelentés- és utalásszerkezetével messze az átlagos fölé exponálja – experimentális és progresszív közegben is – ezt a mégis befogadóbarát (zene)művet.

A 2009-ben a Xei című lemezzel debütált csapat énekes és dalszövegek nélkül játssza ugyan zenéjét, ám ahogy korábban, most is kerekített albumához (szöveges) koncepciót. Instrumentális muzsikájuk inspirációjaként Ursula K. Le Guin amerikai írónő 1971-ben közreadott, 1992-től magyarul is olvasható regényét, az Égi esztergát jelölték meg. A kapcsolódás feltüntetésén kívül a névelő nélküli cím átvétele, az egyes tételek címei, a regény filmadaptációja narratív részleteinek dalokba komponálása, ugyane film egy jelenetének borítófestményként való bemutatása teszi szorossá a köteléket a két mű között. Pontosabban: így kívánják a szerzők megszabni a kompozíció egyes tételeinek és együttesének interpretációs keretét.

Nekünk viszont hangsúlyozni kell: ez csak egyféle olvasat, egyféle befogadási lehetőség, lévén a zene sohasem önidentikus, valamint a különféle művészeti alkotások nem fordíthatók le egymásra (itt: verbális szöveg muzsikára vagy képre). Valószínűsíthető, hogy a zenehallgatók többsége nem olvasta a George Orwell és Philip K. Dick utópiái hatását magáénak tudó disztópikus sci-fi-t. Ám ha mégis, hallgatóként, sőt, olvasásonként, hallgatásonként is más-más értelmezési lehetőségek fakadnak – nem is beszélve arról, hogy például koncerteken sem egészében kerül eljátszásra a lemezen rögzített hangzóanyag. De lépjünk el egyet kritikait-hermeneutikai bázisunktól, s fogalmazzunk ekként: alkotói szándékoltságában konceptuális hanglemezzel van dolgunk, mely szerkezetében, hangulatában egy másik építőanyaggal (szó, szó, szó) bíró műalkotás ráutaltságára törekszik – ám tulajdonképpen kölcsönhatást hoz létre!

Hasonló tendencia mutatkozik a vizuális dimenzió bevonásakor: Görgey Gabriella festményei, -részletei mind az egyes számok hangulati összetettségére kínálnak párhuzamokat egy másik matériával, eszközkészlettel bíró művészeti ág révén.

Fémzenén szocializálódott füllel hallgatva a tíztételes művet a technikás, progresszív, experimentális jelzők tolakodnak elő a leírást segítendő (nehezítendő?), habár nem kétséges, a Neurosis-Isis-Pelican vágta posztapokaliptikus rock- metálzenei – azóta sztrádává terebélyesedő – ösvényen is bóklásztak eleget a komponisták. Egy másik irányból, metaforaköteg felől közelítve: utaztató, kalandozó, gondolatébresztő muzsikával van dolgunk, ami olyan szavakra ragadtathatja a hallgatót, mint az atmoszférateremtő.

Mindazonáltal igyekeztem elkerülni azt a csapdát, amibe annak idején az Anathema Eternityje minden egyes meghallgatásakor szinte kivétel nélkül becsalt: vagy elaludtam (nem az unalomtól, éppen a kellemességétől!), vagy gondolatilag oly messze kalandoztam az album első felének hatása alatt, hogy a második feléről sokáig fogalmat sem tudtam alkotni... A Corrodal zenéje is bír egy ilyen csábító szirénhanggal, mely aztán a nemhallás sziklaszirtjei közé vetheti az óvatlan hallgatót. Ezért az „intellektuális fül" zsigeri és érzéki értelmezési árnyalatait időről időre érdemes kontrollálni!

A Lathe of Heaven koncepciójához híven narratív módon valósítja meg szándékát, ez abban az építkezős, egymásra pakolászós (a posztizéket nagyban jellemző) struktúrákban fogható meg, mint például a háromtételes The Augmentor. Én azonban a modern progresszív hagyományok felől érzékelek némi Dream Theater-beütést is, akár a konceptualitás, narrációs betétek, akár a fősodrásokhoz képest a dekoratívitást hangsúlyozó hangszínek (lásd effektek), hangszerek (pl. didgeridoo, darbuka, djembe), akusztikus (ER' Perrehnne) vagy „ambientes" (The Augmentor III.; Iakhlu) elemek bevonása miatt, de nyomokban a riffelésekben is Petruccit vélem fölfedezni. Az említett hármas egységnél egyébként elképesztő komponálási ügyességgel valósul meg az egyes darabok egymásba illesztése! Bár kimagaslónak érzem az egész alkotást egészében, egységeiben szintúgy, számomra minden hallgatáskor a They Have Landed tud olyan feszültségteli összhatást produkálni, amit csak a legvégső Volcanoes Emit Fire tud nagyszabású, súlyos zárlatával föloldani – már amennyiben az újrahallgatásra való nagyfokú ösztönzés feloldásnak számít!...