Nem tagadom, egy időben, mondjuk úgy a We Sweat Blood és a Sleep Is The Enemy idején a rock'n'roll egyik titkos fegyverének, reménységének, sőt, potenciális megmentőjének tartottam Danko Jonest és aktuális társait, aztán ez az érzés szépen elmúlt, ahogy a trió szépen beleszürkült önmagába. A mélypont alighanem a 2012-es, menthetetlenül lapos Rock And Roll Is Black And Blue-nál érkezett el, ahol én a magam részéről konkrétan le is írtam a csapatot. Aztán Danko valahogy összekapta magát, és a legutóbbi Fire Music már a válságból kifelé vezető úton született. Szerencsére a Wild Cat is ezt az ösvényt követi.
A Danko Jones eléggé behatárolt világban alkot, így mindig azon múlik, mennyire jó egy-egy aktuális lemezük, hogy mennyire sikerül a '70-es évekből eredeztethető, faék egyszerűségű rock'n'roll-paneleket ütős nótákká formálniuk. A mérleg szerencsére ezúttal is mindenképpen pozitív, de azért a szuperlatívuszoktól óvakodnék, mert a fénykor, tehát úgy mondjuk az első három albumuk szintjét most sem sikerült reprodukálniuk. Gyanítom, hogy ez már így is marad, de legalább az erdőből sikerült kikeveredniük. Danko az évek során alighanem rájött, hogy dalszerzői tehetsége akkor érvényesül a leginkább, ha nem akarja túlagyalni a dolgokat, és megmarad a szimpla, húzós rocktémáknál mindenféle túlpörgetett érzelgősködés vagy finomkodás nélkül.
Helyből meggyőzően indul a lemez az I Gotta Rockkal, amely vérbeli Danko-bomba, pont olyan, amilyennek ezt a csapatot szereti az ember, és szerencsére a későbbiekben is akadnak ehhez hasonlóan jól elkapott darabok: a Going Out Tonight, a Let's Start Dancing vagy a címadó a legjobb formájában mutatják a hármasfogatot. Szimpla, de vérforraló tempók, jól elkapott riffek és szintén nem túlbonyolított, ám annál ragadósabb dallamok viszik itt a prímet Danko jellegzetes mániákus előadásmódjával megfejelve, tényleg nincs mit túlgondolni, viszont az ember önkéntelenül is ellazul tőlük. Ugyanez áll a She Likes Itre is, amely egy fokozattal visszafogottabb a fentieknél, viszont nemcsak alattomosan fülbemászó, hanem roppant hangulatos is, nálam jelenleg ez a kedvenc a lemezről, Danko nem éppen briansetzeri színvonalú, de tökéletesen elkapott szólójával együtt. És ezek mellé persze becsúszott két-három unalmasabb, alapjáratos, netán túlhúzott darab is, de az összképbe besimulva ezekkel is elvan az ember. Mostanra még a Thin Lizzy-ízű You Are My Womant is megkedveltem, pedig ez amúgy azt a fajta cukormázas dallamosodást tükrözi, ami általában nem szokott jól állni a csapatnak.
A hangzás lehetne egy fokkal harapósabb, de nincs vele nagy gond, és nem tagadom, nekem a '70-es éveket idéző, amúgy mulattatóan primkó, mégis pólóra kívánkozó borító is nagyon bejön. Tehát nincs ok panaszra, az előző lemez mellé simán odatehető a Wild Cat, egy hangyányival még talán erősebb is lett annál. Rágógumizene, persze, de hát bizonyos helyzetekben nélkülözhetetlen az ilyesmi.
A Danko Jones június 14-én Budapesten, az A38 Hajón koncertezik. További részletek itt.
Hozzászólások