Shock!

A zene előtt igenis a kísérőlevéllel kezdem. Mert felcseszte az agyam. Aszongya: "Nézzünk szembe a tényekkel: DLR a legizgalmasabb énekes, aki valaha is a Van Halen élén megfordult." Oké, ezt még megeszem édes habal, bár mindig is Hagar-párti voltam. Jó a bohóckodás és a showmankedés egy ideig, de valahogy a Van Hagar zeneileg és érzésben is több volt...

Na, de ez még szubjektív. Nézzük inkább a folytatást: "Ez a lemez sokkal inkább hallgatható, mint bármi amit a Van Halen évek óta kiadott a kezei közül, főleg az 1998-as RÉMTETT, a Van Halen III." Na, itt eldurrant a szürkeállomány. Sokan nem szeretik a Van Cherone lemezt, de az is messze zeneibb volt, mint a menthetetlenül öregedő bohóccá váló Roth musical-showman-lufijai. Ráadásul nézzük meg, ki írja mindezt? A világhírű, multi-mega Demolition Records... Mintha a savanyú szőlő illata csiklandozná az orrom!

Ezek után nem lepett meg, hogy a lemez maga is egy naaagy naaagy lufi. Ráadásul nem az a feszesre fújt, csillogóra festett, tarkabarka fajta, hanem a majális után három héttel a szekrény tetején porosodó, félig lepunnyadt típus. A lemez nagy részében ugyanis feldolgozások hallhatóak, ráadásul olyanok, amelyek többsége már eredetiben sem a tökös zenék táborát erősítette... A Roth-féle verziók pedig végképp erőtlenek, prüntyike itt, fúvósok ott, musical rock, de csak úgy szalonképesen, hogy Vegasban a nyerőgépre kattant nagymama is elviselje, miközben mindhiába akar összehozni átlósan három cseresznyét. Az a pár nóta, ami eredetiben izgalmas volt (Doors, Hendrix), itt szintén átcsap Lajcsi-féle Szuperbuliba - még talán az If 6 Was 9 címezetű Hendrix dal modernizált pszichedeliája érdemel figyelmet, de pont mikor belemerülnék abba, hogy hohó, végre Zene szól, egy jelentősen furára átfestett Beatles dal kotyvasztja össze a hangulatot, aztán harmonikás, széteffektezett blues lottyasztja le a már egyébként sem adrenalindús hallgatót.

Még azt is megérteném, ha Gyémánt Dávid kifejezetten rámenne a csillogós-flitteres, kissé túljátszott bonviván feelingre, amit már megszokhattunk tőle szólópályafutása alatt, de még ezt a végletet sem közelíti meg ez a lemez. Háttérzene, amire nem emlékszem... még akkor sem, ha odafigyelek.

Két saját nóta figyel a korongon, a Thug Pop-ot hajbeültetett idolunk közösen írta a Manson oldaláról ismerős John Loweryvel. A végeredmény meg 2005-ös Aerosmith lett... Értitek ezt? Az Act One meg egy másfél perces vicc, hejjegéssel meg füttyögéssel, annyi értelme van mint egy Magyar Közlönynek a fogorvosi váróban. A végén az Ice Cream Man-t másodszor kapja elő Roth, hogy zongorás bugivugivá degradálja, a záró Bad Habit meg nagyjából az az esztrádzene, amire elejétől fogva számítottam (bár nem vártam).

Roth fanok most csukják be a szemüket, és meg ne nézzék azt a hatost a kritika mellett! Ráadásul még ezt is hosszas tépelődés után sikerült megszülni.