Shock!

Rágom egy ideje a Dead Crosst, ahogy Weiszék rágták a gittet A Pál utcai fiúkban. Szutykos, kellemetlen galacsin, kiköpni nem szabad, lenyelni nem lehet. Hányni ugyan nem kell tőle, de sok öröm sincs benne. És ahogy újra és újra nekiveselkedek, egyre jobban úgy érzem, igazság szerint már csak muszájból csinálom.

Olvasom a sztorit, hogy két éve sincs, hogy megalakultak, amidőn a számomra mindinkább utat vesztettnek és kétségbeesetten új utakat keresőnek tűnő Dave Lombardo maga mellé kapta a hardcore/punk Retox három tagját: Michael Crain gitárost, Justin Pearson basszert (a Retoxban énekes) és Gabe Serbian énekest (a Retoxban dobos), utóbbi kettő amúgy korábban már több helyen is együtt nyomta. És már addigra volt fellépési lehetőség, mielőtt még rendesen összeállt volna a banda, már addigra voltak rajongók, mire egyetlen koncert is lezajlott volna, és már addigra volt lemezszerződés ígérete is, mint hogy egyetlen dalt is megírtak volna. Talán éppen ez volt a baj. Hogy Lombardo neve miatt a szar is elég jó volt, csak gyorsan-gyorsan nyomják kifelé!

Aztán Serbian a teljes lemezanyag feléneklése után megpattant, Lombrágóék pedig dühükben nem adták ki vele a lemezt, hanem új énekest kerestek, és az bizony nem kisebb név lett, mint Mike Patton. Hoppá-hoppá! Aki ráadásul nemcsak újra felnyomta az éneket, hanem sokszor új szövegeket is írt hozzá. Majd menetrendszerűen jöttek a nagyhangú nyilatkozatok, hogy Lombardo ilyen brutális anyagon szinte még soha, de tényleg soha nem jászott, de tán még nem is hallott ilyet, Patton szerint meg olyan az egész, mint egy ceruza a szemünkbe. Szerintem is. Vagyis inkább a fülünkbe. Oké, annyira persze nem szar a dolog, csak hát én már olyan vagyok, hogy nem szeretem, ha hülyének néznek. Ha meg csak szórakoztak, akkor is jár ennyi.

Hallgatom a Ross Robinson producerelte (hát, mi tagadás, a hangzástól sem fostam le a bokámat), punk(nak mondott) anyag első néhány dalát, és arra jutok, hogy jó-jó ez a móka, ahogy mondjuk a nyitó Seizure And Desistben Lombardo hozza a szokásosan őrült ritmusait, Patton meg mindent bevet az acsarkodástól kezdve a dallamos énekig, és tényleg, milyen már, hogy a valóban idióta Idiopathicben szinte önmagával énekel duettet, és milyen jó kis tempóváltások vannak mindenfelé, például az Obedience Schoolban is, a kettyós Shillelagh meg tényleg egészen ötletesen őröl. De akkor is, ez az egész leginkább egy őskáosz benyomását kelti, átzubog az emberen, mint egy beöntés, és kábé annyi emlék is marad utána.

Ötödiknek aztán jön a lemez csúcspontja, kár, hogy ez meg egy feldolgozás: a Bela Lugosi's Dead a Bauhaustól, ami amúgy a rocktörténészek szerint a legelső kiadott gothic rock dal volt, és mint ilyen, a maga nemében utolérhetetlenül zseniális. És hát nem igen éri utal a Dead Cross verziója sem, bár a néhány évvel ezelőtti Sepu-változatnál azért valóban sokkal jobb lett – csak hát éppen az a melankolikus-romantikus-delejesen sötét hangulat veszett ki belőle, ami az eredetinek a lényege. De ez legalább tényleg valódi dal, nem úgy, mint a soron következő Divine Filth / Grave Slave / The Future Has Been Cancelled trojka, amik nemcsak jellegtelenek, hanem kifejezetten idegesítőek is. Különösen Patton sokszor sipítozó, velőtrázóan éles hangja.

A lemez a végére azért szerencsésen magára talál, mind a változatos és érdekes Gag Reflex, mind pedig a záró Church Of The Motherfuckers (micsoda cím már!) egyszerűbb, belassultabb, kissé sejtelmes zárása jót tesz a léleknek. Aztán ennyi, tíz dal lekenve huszonnyolc perc alatt, záróra, lehet húzni hazafelé! El is indulok én is, de azért közben azon dünnyögök, hogy ekkora nevektől, mint Lombardo és Patton, bizony többet vártam volna. Még ha – hála az Ördögnek – a Fantomas iszonytató avantgarde/öncélú árnya nem is vetült a produkcióra.

(Végezetül pedig egy apró kulisszatitok: mint általában soha, most sem egységes „szerkesztőségünk" véleménye az adott lemez megítélése kérdésében. Van, aki szerint rettentően szórakoztató lett, és nem is volt más céljuk vele, mint hogy hülyüljenek egyet, és bosszantsák a jónépet. A másik véglet szerint a Dead Cross zeneileg nulla, öncélú blöff, és mind Patton, mind pedig Lombardo – érdemeik maradéktalan elismerése mellett – elmehet a francba vele. Ennél tökéletesebb zárszó pedig nem is létezik talán.)