Már elöljáróban leszögezem: jöhet bármi, ez itt egészen biztosan 2005 egyik legjobb albuma, és ha készítőinek csak egy kis szerencséje is van, már nem fog elsikkadni. Hogy miért is? Mert a vegytiszta hardcore felől érkező, az évek során egyre fémesedő kaliforniai Death By Stereo új, sorrendben negyedik lemeze minden erőltetés nélkül, teljesen természetes módon passzol a mostani amerikai underground főáramot jelentő metalcore-invázió keretei közé, ám egyszersmind sokban különbözik tőle és túl is mutat rajta.
A Death By Stereo nem csak, hogy jobban megőrizte zenéjében a punk/HC gyökereket, mint a mezőny nagy része - ugye már az Epitaph kiadó neve is beszédes -, de érdekes módon sokszor még kézzelfoghatóbban idézik meg a '80-as évek nagyjait, mint a kollégák. Teszik mindezt agyahagyott kísérletek, teljesen szokatlan megoldások közepette, és ez valami nagyon eredetit, senki máshoz nem foghatót eredményezett. Valami olyat, ami kétségtelenül kapcsolódik ugyan a legjobb metalcore bandákhoz, de igazából egyikükre sem hasonlít. Zeneileg csupán nagyon távoli rokonok, de korlátokat lebontó zsenialitását, frissességét tekintve bizony nem tévedés az új System Of A Down lemezzel egy lapon emlegetni a Death For Life-ot.
Kifejezetten tömény, sűrűn hangszerelt zene ez rengeteg apró finomsággal, de az összkép már első hallásra is rendkívül kedvező, nem utolsósorban Efrem Schulz énekes néhol már-már a Killswitch Engage-et idézően szívbemarkoló, szenvedélyes dallamai miatt. Sok frontember az üvöltésben verhetetlen, mások a még extrémebb hangok kiadása terén remekelnek inkább, megint mások a hagyományosabb terepen mozognak otthonosan, ám csak nagyon kevesen jók mindben egyszerre. Nos, Efrem barátunk személyében egy ilyen arccal állunk szemben, és már önmagában ez a fegyvertény az átlag fölé emeli a Death By Stereo-t. Na most emellett a zene annyira izgalmas és erős, hogy instrumentális formában is simán megállná a helyét...
Itt tehát bárki nyugodtan próbálkozhat, aki kicsit besokallt az utóbbi években a vérengző precíziós riffekre pakolt svédes harmóniagitároktól, ám szereti a friss ötletekben gazdag, szenvedélyes hardcore-alapú muzsikákat. A hatások persze tisztán kitapinthatóak: a lemezt indító Binge/Purge nyitóriffjét simán játszhatta volna a Metallica is valamikor úgy '86 környékén, és nem ez az egyetlen pillanat, amikor az ember szinte látja maga előtt James Hetfieldet a legendás fehér gitárral, de ugyanígy végig jelen van Steve Harris szelleme is; Tyler Rebbe basszusgitáros - aki egyben a dalszerzésbe is komolyan belefolyt - alighanem komoly Maiden fanatikus lehet (a This Curse Of Days vagy a W.W.J.D.? egyes részei simán elférnének Dickinsonék akármelyik lemezén).
A hol kétlábdobokra épülő szaggatott riffeket, hol klasszikus thrashes gitártémákat zseniálisan elhelyezett kórusok, háttérvokálok színesítik, máshol billentyűk, vonósok hangsúlyozzák ki még jobban a lélekcsupaszító dallamokat. A vad, punkos intenzitást a zenekar csodálatos lírai betétekkel és egy hagyományos értelemben vett, a '80-as évek receptje szerint felépített, csak a végére bedurvuló power-balladával oldja: a dal a Forever And A Day címet kapta, és nemcsak meglepő, de egyben az egyik legjobb szerzemény is itt. Személyes kedvencem ugyanakkor mindenképpen az epikus hangulatú, monumentális, harangzúgással kísért This Is Not The End, ami egyenesen katarzisszerűen zárja a Death For Life 40 percét.
Sok bivalyerős anyag jött már ki idén, de csak kevésnél érzem azt a pluszt, ami egy 9 pontos remekműből 10 pontos csont nélküli bombagólt varázsol. A Death For Life közéjük tartozik. Ha van egy kis igazság a földön, a zenekar jövő ilyenkor már komoly táborral rendelkezik majd szerte a világon.
