Shock!

Itt ez a négy svéd szájbergyerek. Lehetetlen, vakegér kontaktlencséiket és bizarr(nak szánt), sötét fazonukat elnézve biztosak lehetünk benne: ők már a Manson-éra termékei. A második albumát kiadó Deathstars főbb ismérvei: zenéjük tartalmaz dark, gótikus stílusjegyeket, teljes mértékben modernnek nevezhető, rendelkezik némi indusztriál beütéssel, töménytelen elektronikával, effektelős-torzítós kütyüvel - ugyanakkor bizonyos pontokon még a black metallal sem rest összekacsintani.

Hogy mi az effajta bandák, illetve zenék be- vagy elfogadásának a titka? Talán az, hogy nem szabad túlságosan komolyan venni őket. De ugyan ki tudna vérkomolyan kezelni egy olyan csapatot, amelynek tagjai Nightmare Industries, vagy Whiplasher álnevek alatt nyomulnak? Ugyan, kérem... További útmutató: nem kizárt, hogy muzsikájukat azért tudom értékelni (sőt: helyenként biz még élvezni is), mert én hallgatok például Evereve-et, Thyrane-t és Sisters of Mercy-t. (Hogy az eszement mód bluttyogó-plöttyögő, orion metalos Dol Ammadot ne is említsem...) Márpedig a Deathstars stílusának - az én füleim szerint - több köze van pl. a Sisters zenéjéhez, mint Mansonéhoz. Ez pedig jópontot jelent az osztálykönyvemben. Az előbb említett hasonlósághoz mellesleg az énekes kútmélyen zengő orgánuma is hozzájárul. No igen - szegény Steele barátunk lassan kérheti átsorolását a Nagy Metal Kórus tenor szólamába... (Nem vagyok biztos benne, hogy valóban ilyen a fickó hangja... Ha netán mégis, egy újabb pont oda.)

A nagyjából egységes zenei világot képviselő albumon akad néhány említésre méltó momentum. Például az, hogy a zengzetes "Fucking Blitzkrieg, bumm!" refrénű nótájuk pörgős, mégis csupaszra monotonizált menetelése annyira a Rammsteint juttatja eszembe, hogy az már vicces. (Komolyan, látom magam előtt Christoph Doom Schneider robotszerű dobolását...) Értékelem a dögös, ütős dallamokkal felszerelt dalokat, amilyen pl. a Motherzone, a Trinity Fields, vagy a Cyanide. Ez utóbbi számomra akkora Sisters-hangulatot cígöl a hátán, hogy az már megint nem lehet véletlen. A Greatest Fight on Earth az a bizonyos szerzemény, amely tagadhatatlan black szálakat húz elő a tarsolyból, hangulatilag, vokális megoldásait tekintve egyaránt. Női szopránt hallunk, miközben a hátunk mögül mintha Dani Filth gonoszkodna a fülünkbe... A Play God beindulós, vérbő tétel, amire pöpecül lehetne ropni egy dark dizsiben - ha létezik efféle intézmény egyáltalán... A dinamikusan törtető The Last Ammunition lehetne akár egy számítógépes harci játék aláfestő zenéje is. Az album vége felé közeledve jut még erejük egy újabb erőteljes támadásra: a Death in Vogue tán egy újféle divatlap lehet?... Az anyagot a címadó szerzemény zárja, amely szőrmentén visszavillant valamicskét a blackes légkörből.

Azt, hogy a Deathstars mennyire életképes és vajon állja-e majd az idők sodrát, csak évek múltán fogjuk látni. Meglehet, a cyber-mátrix trendek levonulásával eltűnnek a süllyesztőben. De nem kizárt, hogy komolyan gondolják a zenebonát. Mint ahogy az sem kizárt, hogy komolyan gondolom a pontszámot.