Shock!

Axióma, hogy a zenekarok alapvetően akkor szoktak feldolgozáslemezeket kiadni, ha éppen húzni akarják az időt. A Def Leppardtól különösen indokolatlan az ilyesmi, hiszen egyébként is legendás csigatempóban dolgoznak, utolsó stúdióalbumuk, az X kerek négy éve jelent meg, erre tessék... Komolyan nem értem, mit tökölnek ennyit. Mivel azonban a Leppard még ma, lassan két évtizeddel karrierje csúcsa után is stabil, legalább egymilliós lemezvásárlói bázissal rendelkezik világszerte, alighanem ezen a 14 számos gyűjteményen sem buknak majd túl nagyot.

Nem nagyon kedvelem a feldolgozásnak csúfolt szolgai utánjátszásokat, sokkal érdekesebb, ha egy zenekar megpróbálja saját stílusába átültetni a kiválasztott szerzeményeket. Ez a gyűjtemény ebből a szempontból leginkább középutas: adott egy nagyon karakteres hangzásképű csapat, ebből fakadóan minden dalon hallatszik, hogy a Def Leppardék szólaltatják meg, de ezen túlmenően nem nagyon nyúltak bele az alapanyagba.

Mint minden ilyen reszlis lemez, a Yeah! - ez az egyik legostobább albumcím, amivel valaha találkoztam - is a sheffieldi ötös legfőbb hatásait hivatott bemutatni. Habár a Leppard a brit heavy metal új hullámával bukkant fel, ők maguk sosem sorolták magukat ide, és mindig a '70-es évek első felébe visszanyúló glam rock gyökereiket hangsúlyozták inkább, így nem lehet meglepő, hogy számos ilyen típusú nótát rántottak fel. A lemez egyből a T. Rex 21th Century Boy-ával indul, amit valószínűleg csak az nem ismer, aki valamelyik másik bolygón nevelkedett, de nem bírtak ellenállni a kísértésnek, és az Action után egy újabb Sweet témát is feldolgoztak a Hell Raiserrel. Ezeket nemigen lehetett elrontani, de van még mellettük Bowie (Drive-In Saturday) és Mott The Hoople (The Golden Age Of Rock'N'Roll) nóta is erről a vonalról. Joe Elliotték kezei alól görcsmentesen, természetesen szólnak ezek a számok, hiszen a Def Leppard tényleg rengeteget szívott magába ezekből a gyökerekből, túl különlegesnek viszont egyiket sem merném nevezni.

A nyilvánvaló hatások közül meghallgathatjuk még a Free Little Bit Of Love-ját - kicsit nyersebb megszólalást érdemelne - , a Thin Lizzy Don't Believe A Wordjét - toronymagasan a legjobb dal az összes közül, ráadásul itt kifejezetten izgalmasan sül el, hogy a leopárdok csilivili hangzásával szólal meg -, a Kinks kicsit eseménytelenre és finomkodóra sikeredett Waterloo Sunsetjét, az ELO 10538 Overture-jét - ez sem valami érdekfeszítő - és a Faces kellemesen csikorgó Stay With Me-jét. Utóbbi érdekessége abban rejlik, hogy Phil Collen énekli, Joe Elliott pedig gitározik benne. Phil nem egy Rod Stewart, de egyszeri kuriózum gyanánt simán elmegy, amit produkál.

A Hanging On The Telephone meglepő választás, és habár a Blondie-val alapvetően a világból ki lehet kergetni, ebben a verzióban tetszik ez a dal. A Roxy Music az én fejemben mindig is egy vállalhatatlan nyálbandaként élt, de az ide feldolgozott Street Life ehhez képest meglepően erőteljesen szól, és a bookletben Joe-ék is nagyon bizonygatják a csapat erényeit. Lelkük rajta... Az ötvenmilliószor feldolgozott No Matter What nem túl meggyőző - hogy csak egy példát említsek, a Lillian Axe összehasonlíthatatlanul jobban játszotta, mint teszi azt a Leppard -, az ismeretlen előadók ismeretlen számai közül pedig David Essex sampleres Rock Onja tetszik igazán. Fogalmam sincs, milyen lehet ennek az eredetije, de jól áll Collenéknek. Arról sincs elképzelésem, ki fia-borja lehetett John Kongos, de tőle is felkerült ide egy szám (He's Gonna Step On You Again). Végső soron meg lehet hallgatni ezt is, csak minek...

A Def Leppard ezúttal hallhatóan nem szórakozott annyit a felvételekkel, mint a saját dalaikkal szoktak, többnyire nem cicomázták túl ezt az egész vállalkozást. Rosszmájúan teszem hozzá: nem is lett volna sok értelme többet belefeccölni a Yeah!-be, mert annak ellenére, hogy néha elő lehet kapni, igazából keveseknek hiányzott volna ez a kiadvány, ha nem csinálják meg. Inkább jöjjön mielőbb egy hamisítatlan Def Leppard lemez, lehetőleg Mutt Lange-gel a produceri székben. Ha már a Euphoria szintjét tudják hozni, esküszöm, hogy befogom a számat és egy rossz szavam sem lesz.