Shock!

Azon metalfej társaim, akik számára nélkülözhetetlen a napi masszív fémadag felvétele, bizonyára észrevették már, hogy egy albumborító vagy cím mennyi fontos információt nyújthat az adott bandáról. Elég ránézni egy frissen kiontott belekben turkáló zombit ábrázoló borítóra és máris tudjuk a stílus és esetleg az együttes nevét. Egy-egy albumcímből pedig egyenesen tanulmányokat lehetne írni az együttesre vonatkozóan. Az új Demiricous lemezének címe például sok mindent elárul magáról az anyagról és az együttesről.

Egyrészt ez a második soralbuma az indianapolisi thrasher brigádnak, pontosabban a két évvel ezelőtti One (Hellbound) folytatása. Másrészt pedig ha belehallgatunk a lemezbe, máris megértjük a poverty (szegénység) bandára vonatkoztatott jelentéseit is. Szegénység, azaz ötlettelenség. Az amerikai négyes itt 12 dalon, 40 percen keresztül nem produkál semmi egyénit. Ha mikroszkóp alá helyezzük az albumot, talán hamarabb bukkanunk agyevő amőbákra, mint a saját arcot felmutató ötletekre. Futószalagon érkeznek egymás után a szteroidokkal felpumpált Slayer-riffek, kiállások, ami végeredményben akár jó is lehet, ha az ember nem akar mást, csak legyalultatni a szürkeállományát. A Ben Parrish/Scott Wilson gitárpáros biztosan csillagos ötöst kapott a King/Hanneman suliban, ott van ujjaikban a Bay Area thrash minden finomsága.

Nate Olp vokalista/basszer és Tom Araya között nemcsak a zenekari poszt hasonlatos. Olp szinte végig úgy rekeszt, mint egy félmázsás Araya. Ha ez még mind nem volna elegendő, Dustin Boltjes bobos ugyan a vaskos, lábgéppel felturbózott középtempókat kedveli jobban, pergő és cin összjátéka viszont már Lombardo mestert idézi.

Ha ötletben volt is, pénzben aligha lehetett szegénység. A lemez robajlik, akár egy lavina, szinte maga alá temeti a hallgatót. Érzésem szerint a lábdobot a legnehezebb tökéletesen belőni, ezzel gyakran akadnak hangzásbeli problémák. A Demiriocus-nak ez most nem okozott gondot, élvezet hallgatni ezt az erőteljes, tiszta lábdob kalapálást.
Dalokat nem nagyon akarok kiemelni – nem is nagyon lehet -, végig megy a zúzda, szinte egy perc leállás nélkül. Na jó, az utolsó dal vesz vissza a tempóból, amely Blackish Silver néven került felvételre és egy igen hangulatos doomos riffből építkezik. Kellemes, de kiszámítható befejezés. A borító is igen csalóka, ebből a szétrothadt valamiből a képen könnyen egy standard death metal hordára lehetne számítani, pedig egy standard thrash hordáról van szó.

Itt van tehát egy lemez, amely igazi thrash brutalizálás, nulla egyéniséggel és remek hangzással. Ennek ellenére úgy gondolom, ha tavaly Christ Illusion néven ez az anyag lát napvilágot – természetesen Kingék előadásában –, még a kisszámú elégedetlenkedők is újra fejet hajtottak volna a nagy legenda előtt. Tudom, eléggé paradoxonnak tűnő kép ez, mégis van benne ráció.