Bármennyire is tűnik első látásra öregurasnak egy semmiből felbukkant új anyag Michael Dennertől, diplomás Mercyful Fate-rajongóként egyszerűen nem mehetek el szó nélkül a zenekar egykori alapítótagja és legutóbbi csapata mellett. Habár az In Amber tulajdonképpen egy fele-fele arányban feldolgozásokat és saját dalokat is tartalmazó lemez, akad azért rajta néhány érdekes pillanat. A többnyire tök ismeretlen projektekben is résztvevő muzsikus és aktuális gyülekezete eddig sem titkolta, hogy a '70-es évek muzsikája hatott rájuk leginkább, amit ugye már egy bemutatkozó EP-vel is a tudtunkra adtak néhány hónappal ezelőtt.
Persze a beavatottak eddig is tisztában voltak vele: Dennertől már a Mercyful Fate-es időkben sem állt távol ez a látásmód, amit az egészen korai Montrose-, Golden Earring- és Uriah Heep-hatásokat kis mértékben ugyan, de magukon hordozó Fate-demók is bizonyítottak egykoron. De nem feltétlenül kell a demókorszak előtti évekbe (Brats és Danger Zone zenekarok – 1979-1982) visszaásni ahhoz, hogy Denner kedvenc műfaja kikristályosodjon, hiszen többnyire a '90-es évek Mercyful Fate-anyagain hallható szerzeményeiből is leszűrhető e rajongás. Elég csak belefülelni például az erősen Uriah Heep-jellegű, hammondos, Room Of Golden Air című instrumentális tételbe az In The Shadows albumról, amely minden kétséget eloszlat afelől, hogy a gitáros csak metal feliratú baseball sapkát hajlandó hordani. Persze amikor egykori szerzőtársával, Hank Shermannal közösködött, hol a Force Of Evil, hol a Zozer Mez, valamint a Denner / Shermann égisze alatt, sokkal inkább klasszikus metalt tolt, ketten ebben voltak a legjobbak. Más lapra tartozik, hogy az említett zenekarokból – amellett, hogy bőven átlagon felül teljesítettek – mindig is hiányzott az a bizonyos mágia, az a felejthetetlen dalok megalkotásához szükséges adalék, amit a két riffmester csak King Diamond mellett volt képes magából elővarázsolni.
Valami ilyesmit érzek az In Amber kapcsán is, ahol ugye Michael egykori fate-es kollégája, Bjarne T. Holm ül a dobok mögött, a mélyekért meg egy tök ismeretlen dán fickó, bizonyos Flemming Muus a felelős, aki már a Denner's Trickbagben is tök ismeretlen volt. A mikrofonnál pedig az eredetileg Görögországban alakult Outloud amerikai útlevéllel rendelkező énekese, Chandler Mogel áll, aki sajnos semmi extrát nem képes itt felmutatni. A leosztás tehát eléggé vegyes, és megmondom őszintén, hogy mind a Denner's Trickbag frontemberével, Lars Berthelsennel, mind a Denner / Shermann formációban érdekelt Sean Peckkel kapcsolatban is hasonló érzéseim voltak legutóbb. Attól függetlenül, hogy elismerem tehetségüket, és irigylem tőlük, hogy adottságaiknak köszönhetően gyakorlatilag nulla erőfeszítéssel megkapnák a szirénázó mentőautóra a jogosítványt, nem találtam meg bennük soha azt a vonzerőt, azt a tanulhatatlan pluszt, amivel magasabb szintre tudták volna emelni azokat a dalokat. Még Berthelsen oké, mert a hat évvel ezelőtti Trickbag-bemutatkozás erős anyag volt, de Peck biztonsági széfeket feltörő és repesztő, éles hangszíne – King Diamonddal és ellentáborával ellentétben – valamiért mindig is frusztrált. Mogel persze megint más jellegű, hard rockon (is) edződött torok, és természetesen becsületesen helytáll a rá kiosztott pozícióban is, még úgy is, hogy pár hét múlva kábé mindenki el fogja felejteni az orgánumát. De üsse kő, a lényeg végül is Denner játékán van, akinek stílusa szerencsére minden dalban ott figyel, úgy a saját szerzeményekben, ahogyan a feldolgozásokban is, amelyekből összesen öt darab szerepel a lemezen.
A leghíresebb ezek közül talán a Trapeze Loser-e, ami annak idején ugye elsősorban Glenn Hughes miatt vált felejthetetlenné. Ugyan Mogel és a csapat szépen teljesít, mondanom sem kell, hogy az eredeti dalban még negyvenhat év távlatából is több lélek és íz rejlik. Aztán itt van a Fate repertoárjába is nyugodtan bepasszintható, ikerszólóktól sistergő Matriarch az egykori Montrose tollából, amely egyben a legjobban sikerült interpretáció titulust is kiérdemelte. A többi klasszikus csapat nótája (Tempest, Cheap Trick, Streetwalkers) kábé a „korrekt, de semmi több" kategória környékén mozgolódik, de a friss dalok között is akadnak azért kellemes momentumok. A Fountain Of Grace végkifejletében például még kingdiamondi hangulatteremtéssel is megpróbálkoztak, több-(de inkább)kevesebb sikerrel. Sajnos Mogel ehhez az ügyhöz még nem igazán nőtt fel. A múltidéző Veins Of the Night pedig akár még Ozzy korai lemezein is szerepelhetne, csak hát nem ezzel a szürke orgánummal... És igen, Chandlernél még Ozzy is fényévekkel jobb és izgalmasabb énekes.
Összegezve a fentieket: Denner remek, egyedi stílussal rendelkező gitáros és dalszerző, azonban az is bebizonyosodott már többször, hogy az igazi mágiához még Hank Shermann is kevés... Bizony minimum három arc kell hozzá, hogy tökéletesen működjön az összhang ebben a leosztásban. És itt, gondolom, nem kell harmadszor is leírnom, hogy kire gondolok. S többnyire ezért is leszek nagyon kíváncsi, hogyan működik majd a remélhetőleg újra feltámadó Mercyful Fate Denner (és szegény Timi Hansen) nélkül, hiszen tudvalevő, hogy ezúttal sem kapott meghívást a zenekarba. Bár a Mike Wead másodhegedűssel elkészült legutóbbi két anyag, a Dead Again és a 9 persze így sem hagy sok kívánnivalót maga után.
