Shock!

Szívesen írnám, hogy irgalmatlanul gyalul az új Destruction, és az újjáalakulás óta készített legjobb lemezeik közé tartozik, de sajnos nem tudom: Schmierék sokkal inkább most is ugyanolyan alapjáratos albumot készítettek, mint a legutóbbi Spiritual Genocide. És különösebben nem is vet jó fényt a veterán germán thrasherekre, hogy az azóta eltelt négyéves, a Schmier nélküli érát nem számítva rekordhosszúságú albumínség során nem voltak képesek legalább egy hangyányival többre ennél.

Tragédia persze nincs, a Destructiontől elvárt kötelező köröket lazán lefutja az Under Attack, viszont egy pillanatra sem érzi az ember, hogy megerőltették volna magukat a dalszerzés során. Tipikus jéghideg, vérszomjas, kegyetlen thrash ez Mike Sifringer összekeverhetetlen riffelésével és Schmier hisztérikus bömbölésével, illetve a bandában mára jól megmelegedett lengyel dobos, Wawrzyniec Dramowicz, azaz Vaaver felettébb ízes, a műfaj minden csínját-bínját lazán hozó dobolásával – viszont a dalokat nem érzem kiemelkedőnek. És mivel a lemez bónuszolt változatban 53 perces, mindez már középtájon is a figyelem el-elkalandozásához vezet.

Mielőtt a torkomnak ugranál, természetesen nem várok én csodát egy Destructionhöz hasonló patinás csapattól, de négy év után azért nem lett volna rossz egy, a kötelező panelek felmondásán túlmutató anyag sem. Mondjuk egy olyan, mint a kettővel ezelőtti Day Of Reckoning. Vagy mondjuk a visszatérő All Hell Breaks Loose. Ezeket sem nevezném tízpontos alapműveknek, de kétségtelen, hogy több kiugró dalt írtak rájuk, mint az előzőre vagy az Under Attackre. A tavalyi Slayeren sem szerepelt semmi extra, mégis fülbe ragadnak a dalok, az embernek kedve van újra és újra elindítani a lemezt. A legutóbbi Kreatort meg már meg sem említem, ahol a fő pálya- és vetélytárs még három zsinórban hozott, közel perfekt album után is képes volt bátran és újszerűen állni a dolgokhoz. Na, hát ilyesmit a Destructiontől hiába is várnánk, ami amúgy nem lenne gond, ha legalább a dalokat topra tették volna. De sajnos nem tették, a végeredmény pedig így egy kétségtelenül roppant intenzív, profin összerakott, ám kicsit mégis érdektelen lemez lett.

Mint mondtam, nagy gond persze így sincs, viszont csúcspontok is csak módjával akadnak. A lassú intróból kibontott, szélvész módjára repesztő címadó és a legfogósabb Dethroned Destruction-eszenciája mellett elsősorban a Getting Used To The Evilt emelném ki ebből az eresztésből. Utóbbi talán a lemez legjobb és mindenképpen legkülönlegesebb témája: hatperces, finoman építkező, mégis roppant gonosz, modernebbre szabott és súlyos téma, amely ékesen mutatja, hogy a trió ma is tud nagyot villantani, ha akar. Tetszik a robbanékony, feszesre húzott, a klasszikus Sifringer-riffelést korszerűbb ízekkel vegyítő Conductor Of The Void is. De mint mondtam, a dalok többsége inkább csak az adott pillanatban esik jól. Elszólogat az album a háttérben, hiszen a Destruction megszólalása, érzésvilága összekeverhetetlen, de ezt leszámítva sokadszori hallgatásra sem hagynak maguk után igazán mély nyomokat a számok. A netes trollokkal foglalkozó Second To None pedig zeneileg és szövegileg egyaránt a lemez legfantáziátlanabb öt perce, szóval fel nem fogom, miért pont ezt választották első felvezetésnek...

Marha jól szól az album, ráadásul mindenütt akadnak szépen elkapott riffek, húzós tempók, és Mike szólóit is csak dicsérni tudom, de pozitív részletektől most hadd ne essek hasra. Még akkor sem, ha a krisiunos Alex Camargóval megerősített Black Metal átiratra az embernek akármilyen élethelyzetben kedve lenne kipattintani egy sört. Csuklóból kirázott lemez ez, nem több.