Shock!

A korrektre, de nem túl acélosra sikeredett The Beauty Of Destruction után Howard Jones és Francesco Artusato kamarazenekara máris kipottyantotta magából a következő terméket. A They Bleed Red kapcsán még mindig ugyanarról van szó, mint az első album idején, miszerint itt a Killswitch „cukorbetegség" miatt távozni kényszerült ex-zingerének új bandájáról beszélünk, kiegészülve az All Shall Perish volt zenei agyával. És ez gáz. Mármint az, hogy még mindig erről beszélünk, nem pedig az izgalomról, amellyel meglepnek bennünket.

Mert az izgalom ismét elmaradt. A helyzet az, hogy gyakorlatilag ide lehetne kopizni Draveczki kolléga tavaly májusban írt ítéletét a debütalbum kapcsán, mindössze néhány sort kellene aktualizálni. A helyzet jottányit sem változott. Adva van egy rakás baromi jó zenész (Jones hangja műfajon belül minimum a Top 5-ben van), adott az irgalmatlanul erős zenei tudás, és adott egy végeredmény, ami sok mindennek nevezhető, csak kiemelkedőnek nem. Ismét hiányoznak azok az ötletek, amelyek a jelenlegi masszából fénysebességgel repítenek ki egy albumot a felsőbb kategóriába. Nem mondom, hogy teszkógazdaságos a zene, de üvölt róla, hogy ha hiányzik az a bizonyos kohézió a zenészek agyhullámai között, akkor lehet egyénileg mindenki olyan lángolóan tehetséges, mint üstökös az éjben, az összhatás mégis olcsó alapanyagokból összegányolt középszerű motyóra fog emlékeztetni.

A dolog megint kísértetiesen hasonlít a Phil Anselmo-projekt kapcsán leírt (máig sziklaszilárd) véleményemre: ha az énekes nem onnan jött volna, ahonnan jött, valószínűleg nem sokat beszélnénk az albumról. Így sem, de azért csak szóba kerül a dolog. A történet tragédiája éppen abban rejlik, hogy a They Bleed Red nem rossz album, csak éppen a közreműködők személyéhez viszonyítva fantáziátlan. Ott a munka, ott az agyalás, ez mind érződik. De egyetlen dalra sem kapja fel a fejét az ember, mint a Killswitch idején, hogy húbaszdmeg, ez nagyon ott van.

Nagyjából megint az az általános vélemény, ami az első album kapcsán. Ez a zene az elvárható minimum ezektől a zenészektől. Ha benne lenne a plusz, ami nincs, akkor tovább lehetne ecsetelni a dolgot. Szó sincs arról, hogy élvezhetetlen lenne, sőt. Bármikor meghallgatható, kérdés, hogy mennyi időre marad meg bennünk. A két előzetesen kidobott nóta alapján a helyzet még biztatónak tűnt (a Survivor-feldolgozás külön téma), a Stay Of Execution hallatán például kifejezetten várós volt az album, mintha felszívták volna magukat Jonesék, mintha nagyon oda akartak volna pörkölni mindenkinek, akit nem győzött meg előző munkájuk. Aztán kiderült, hogy a nagy lendületből csak néhány erős dalra futotta. A Shattered Silence vagy a How The End Shall Be agresszív témája meggyőző és elismerésre méltó, s ha valóban ezzel az intenzitással állították volna össze az anyagot, egy rossz szavunk nem lenne. Sajnos mindezek mellé töltelékszámok halmát lapátolták, néhány egészen értelmetlen megoldással megtűzdelve. A The Way We Die klasszikus példája az ötlettelenségnek és a klisés megoldások összepattintásának, nem mellesleg a hős múlt reménytelen feltámasztási kísérletének. Ennél sokkal riasztóbb, amit a Let The Pain Take Holdban hallunk. Egyhangú, monoton és unalmas lötyögés, sok keresnivalója nincs az albumon, de ha Jonesék szépnek találják, ám legyen. Hasonlóan nyomasztó a Searching For The Sun kísértetiesen ismerős (vajon honnan?) alapjára nyomott paneltenger, bár itt legalább tettek kísérletet az unalomig ismert téma variálására. És ne menjünk el szó nélkül a letgnagyobb baklövés mellett sem. Büntetőpont jár a bónuszként felpakolt Eye Of The Tiger feldolgozásért. Teljesen érthetetlen, hogy ezt mi a francért erőltették Jonesék. Rossz, hiteltelen, bugyuta, ráadásul totálisan lerombolja az előtte elhangzottak hatását – már ha van olyan. A szerkesztőségben az egyik kolléga (érthetően) annyira felbaszta magát rajta, hogy emiatt nem volt hajlandó meghallgatni az albumot. Nagyon nem tudtam vitatkozni vele.

Jonesék ismét biztonsági albumot készítettek, abból ugye nagy gond nem lehet. Lehet vele turnézni (ha nem mondják le), s még azt sem állíthatom, hogy a novemberi napsütésben, arcomba sört töltögetve nem indítom el időnként, mert dehogynem. Háttérzenének kiváló, mégis marad a végén a fejcsóva: miért nem tökösebbek ezek az egyébként piszkosul jól zenélő emberek? Miért nem merik elhagyni az agyukat egy kicsit, lesz, ami lesz alapon, ahelyett, hogy a kerítésen belül futják le újra és újra azt a pár apró kört? Gyaníthatóan Jones még mindig nem tudott (nem akart?) kilépni a Killswitch árnyékából, és görcsösen próbál egy olyan dimenzióban gondolkodni, amely már megszűnt számára létezni. Ha ezt elengedi, sikerülhet kiemelkedőt alkotnia. Addig így fest a Devil You Know.

Mondanám, hogy várom a következő albumot, és kíváncsi vagyok, sikerül-e kitörni a home made kalitkából, de egyrészt az még baromi messze van, másrészt nincsenek túlzott illúzióim. Jones és társai tehetsége személyenként vitathatatlan, de ez édeskevés ahhoz, hogy az egész produkciót tekintve felsőfokban lehessen beszélni róluk. Ez van. Becsületes iparosmunka, gyenge hetes.