Shock!

A Devilmentről nyilván a kutya sem hallott volna, ha nem Dani Filth állna a fronton, és soha nem is kaptak volna Nuclear Blast-szerződést a Cradle Of Filth lelőhetetlen frontembere nélkül. Viszont ha már így alakult, igyekeznek a maximumig felpörgetni a motort: amennyiben hihetünk a híreknek, máris készül e novemberben megjelent második album utódja, és nincs okom kételkedni benne, hogy Dani barátunk mindenestül élvezi ezt a kis mellékállást. Amit amúgy nem is csodálok, a Devilmentben ugyanis nem minden rajta áll vagy bukik, még azzal együtt sem, hogy összekeverhetetlen hangjával és előadásmódjával ebben a csapatban is uralja a terepet.

Zeneileg a Devilment amúgy ezzel együtt sem áll igazán közel a Cradle-höz, sokkal kommerszebb, fogósabb, emészthetőbb muzsikát tol ez a csapat Dani főbandájánál (jó, tudom, valójában a Cradle is pop, kiárusították a black metalt, eladták magukat és a nemes eszméket, satöbbi-satöbbi, lapozzunk). Ha nem hallottad volna az első albumot, stílusát tekintve a The Mephisto Waltzes is ugyanazon a csapásvonalon mozog: leginkább talán dark metalként jellemezhetném ezt a teátrális hatású, néhol groove-os, néhol hagyományosabban fémes, de szimpla riffekre, csilingelő-szőnyegező billentyűfutamokra épülő muzsikát, ahol Dani károgó-sipító-hányó vokalizálásával sokszor egyenrangú szerepet töltenek be a szintis lány, Lauren Francis törékeny, éteri dallamai is. Ahogy olvasgattam róla a recenziókat mindenfelé, egyéne válogatja, kiből mit váltott ki ez az anyag, hol előre-, hol visszalépésként értékelik a The Great And Secret Show-hoz képest. Bevallom, én nem csak stílusban, de színvonalban sem érzékelek lényeges különbséget a két album között.

Azzal együtt, hogy a Devilment semmiképpen sem jelenti a metal forradalmát, sőt, még csak kiemelkedőnek sem nevezném őket, nem akarom elvitatni, hogy a bandában és a lemezben van ráció. Erre az albumra is tagadhatatlanul írtak néhány ragadós, önmagát hallgattató dalt: a címéből is sejthető módon groteszk, képregényes módon horrorisztikus Hitchcock Blonde, netán a Laurent fókuszba helyező, melodikusabbra vett Full Dark, No Stars mindenképp ilyenek. Semmi extra nincs bennük, de jól összerakták őket, megragadnak az emberben, és kész. Nem áll nekik rosszul egyébként az sem, amikor zúzósabban, durvábban hozzák magukat, a gyorsan repesztő Shine On Sophie Moone vagy a záró, hatperces Father Dali eposz szintén csúcspontok. Ezekben egyes részeknél már csak a gyorsabb tempók és Dani védjegyszerű előadásmódja miatt is önkéntelenül beugrik az embernek a Cradle-párhuzam, bár a Devilment azért minden pillanatban sokkal földközelibb, egyszerűbb módon hozza magát az énekes főcsapatánál. Itt messze nem olyan komplex, rétegzett a hangszerelés, és mint mondtam, összességében is visszafogottabb ez a formáció, ebből kifolyólag az extrém fősodort csak óvatosabban szemlélő hallgatóknak is jobban bejöhet. De a hangulatban az efféle pillanatokban azért akad némi hasonlóság, ez bizonyos. Az ilyesmi alighanem óhatatlan is egy ennyire jellegzetes torok esetében.

Vastag hangzású, de ezzel és Dani acsarkodásával együtt is könnyen fogyasztható, jó értelemben véve kommersz temetőmetalt kaptunk a Devilmenttől. Világot nem vált a csapat, de korrekt, amit csinálnak, csak nem kell túl sokat várni tőle, meg persze különösebben komolyan venni sem ajánlott. Javukra szóljon, hogy ők sem teszik ezt. Talán a „szórakoztató" jelzővel tudom leginkább jellemezni, amit csinálnak.