Bár a kilencvenes évek első felében az amerikai MTV a Nirvanát fejőstehénként használva azon ügyködött, hogy minél mélyebbre rántsa a rock műfaját a popos, mainstreames fertőbe, a hagyományos metalt pedig örökre száműzze, e tervét végül nem sikerült megvalósítania.
megjelenés:
2009 |
kiadó:
Roadrunner / Warner |
pontszám:
7,5 /10 Szerinted hány pont?
|
Köszönhető ez olyan kompromisszummentes csapatoknak, akik szinte minden téren a televízió által sulykolt trendek ellenpéldái voltak szakadt megjelenésükkel, hosszú, csatakos hajukkal és a megalkuvást élből elutasító hozzáállásukkal. A nyolcvanas évek végén, valamint a kilencvenes évek elején zombifikálódott fiatalságot azonban valóságos pofonként érte az a nyers erő és vehemencia, amellyel a kemény fémzene új úttörői csapódtak a köztudatba, szinte a semmiből. Így váltak mára legendává az olyan csapatok, mint a Pantera (vad, állatias dinamizmus), a Machine Head (dühödt hardcore-os mocskosság) vagy a Fear Factory (rideg, gépies precizitás). A nagy hármas közül kétség kívül a Pantera története alakult a legtragikusabban, a Machine Head egy úttévesztést követően ma sikeresebb, mint valaha, a Fear Factory pedig épp a metal világ legújabb szappanoperájává korcsosul.
Dino Cazares, a Fear Factory gitárzsenije nagy csetepaté közepette lépett le az anyabandától még 2002-ben, majd megfordult itt-ott, aztán megalapította teljes egészében saját gyárát Divine Heresy néven. Az együttes első próbálkozásáról két éve mi is megemlékeztünk, mely egy meglepően dinamikus és fogós album lett. Aztán a nagydarab gitáros úgy döntött, hogy nem igazi zenekar az a zenekar, ahol nincs két album között legalább egy tagcsere, így gyorsan megvált a remek torokkal megáldott Tommy Cummings-tól, s helyére a szintén ismeretlen Travis Nealt emelte be, aki sokban nem is különbözik elődjétől, bár dallamai kevésbé fogósak, még ha jóllehet, Cummings-nál is dallamosabbra próbálta fogni a figurát. A zenei irány egyébként nem sokat változott, némileg talán melodikusabbak lettek a refrének valamint a gitártémák, de természetesen csak Cazares stílusához mérten. A gépies, szaggatott FF-s riffek most is nagy hangsúlyt kapnak, gyakorlatilag az összes dal gerincét ezek a dob+gitár kombók alkotják. Aki tehát tisztában van a FF-vel, vagy akár az első Divine Heresy albummal, azt itt se fogja meglepetésként érni a standard hörgős-éneklős extrém metal.
Elődjéhez mérten viszont unalmasabb a Bringer Of Plagues, és többszöri hallgatás után se lelem benne azt a pluszt, ami miatt újból a lejátszás gombot választanám. A Redefine például remek refrénnel büntet, a dalszerkezet viszont olyan unalmas, mint egy 42. B-kategóriás akciófilm. És ez a megállapítás nagyjából fedi is a teljes lemezt, ami valljuk be, kevés egy ekkora névtől, mint Dino Cazares. A hangzás persze tökély, a gitár pengeéles és szakít, ahogy kell, ahogyan az megvagyon írva az nagykönyvben. Máig fenntartom azon véleményemet, hogy a banda első lemeze a legjobb cyber metal munka a klasszikus felállású FF óta, s ezen a nézőpontomon a Bringer Of Plagues se fog változtatni. Becsületesen összerakott, futószalagon gyártott munka az új album, ami immáron kevésnek bizonyul a megváltáshoz.