Shock!

Nyájas Olvasó! Mond neked bármit is Dr. Justice neve? A hatdanos dzsúdós, ju-jitsus, mindenekelőtt pedig karatemester francia orvosé, aki bárhol, bármikor és bárkivel szemben fellépett az igazság és a környezet védelmében, valamint kedvelt szavajárása volt a „Kiai", az „Iaa-Ia-Ii", de leginkább személyes kedvencem, az „Ai-T-Eiii!"? Jó, ez utóbbiból azért már rá lehet jönni, hogy a jó doktor nem igazán élő személy, mint inkább egy gall képregénykarakter volt, „aki" Magyarországon a Pajtás magazin és a Kockás képkockáiról haverkodott össze a lelkes szocialista gyermekekkel, köztük a Shock! magazin több későbbi szerkesztőjével, illetve egy szolnoki punkrock-zenekar leendő tagságával. Akik nekem címzett levelükben nagyon helyesen azt is megjegyezték, hogy a nevet fonetikusan illik ejteni, doktor justicének, hiszen annak idején senki nem dzsásztiszozott, pláne nem zsüsztiszezett.

A szolnoki négyes bevallottan egy hobbizenekar, koncertezni például szigorúan csak évente egyszer szoktak, és második anyagukat – azaz ezt itt – pontosan ennek fényében kell szemlélni. Illetve azt sem árt, ha jól észbe véssük, hogy ez itt bizony egy hót egyszerűre vett, pattogó basszusra és konstans duplázóra épülő, kapkodós punk, máskor pedig vidáman felelőtlen ska muzsika, ami a némileg átpolitizált mondanivaló miatt a PiCsával mutathat rokonságot (Rohadék tolvaj!, Nemzeti punk, Munkás punk, Nem az én helyem), de még korrektebb olyan bandákat idecitálni, mint a csak félig-meddig komolyan veendő Rózsaszín Pitbull, vagy a Panksapka, mely utóbbiból a tagság egy része is érkezett. Széplelkeknek itt tehát semmi keresnivalója nincs, hiszen a Dr. Justice a hozzáállást nézve legalább annyira bájosan amatőr banda, mint amennyire profi formáció az olyan húsbavágó sorokkal, mint „Ez a hely már rég nem az én helyem, de még most is az én hazám / Minden nap százszor elátkozom, minden bűnét megbocsátanám", vagy épp a hazai punk zenekaroktól megszokottal összevetve kimondottan jó megszólalással (hát igen, Töfi és a Denevér Stúdió is szolnoki).

Nem mondom, hogy zeneileg, pláne a többnyire értékelhető hang nélküli énekfronton (pedig mind a négy tag vokálozik) valami atombivaly vagy épp egyéni lenne a dolog, de ez a stílusnak egyébként is sajátja. Megkockáztatom, rajtam kívül szerkesztőségünk valamennyi tagja haját tépve menekülne ki a világból az anyag hallatán, én viszont egészen jóérzéssel rágtam át magam a tízszámos, huszonhárom perces lemezen (amiben ráadásul két tétel igazából ismétlődik is, hiszen a Nemzeti punk/Nemzeti ska és a Csúnya ska/Csúnya vége lesz ugyanannak az éremnek jeleníti meg két zenei oldalát), és csak egyetlen dalt hagytam volna le róla, a lokálpatrióta szövegű, egykori szolnoki zenekarokat felsoroló 2000 előttöt, ez ugyanis már szerintem is igencsak blőd lett. Ettől eltekintve ez egy egyenes, bele a pofánkba jellegű, nyers anyag, a magyar punk iránt érdeklődők nagyot nem tévedhetnek velük. Végül, de nem utolsósorban éljen Adorján Zoli, hazánk legjobb salakmotor-versenyzője!