A Drott papíron egy klasszikus COVID-projekt: a közös munkára évek óta nyitott, ugyanakkor arra a mókuskerékben a megfelelő időt/helyet megtalálni képtelen zenészek keltették itt életre vágyaik tárgyát, ahogy az utóbbi időben ez sokakkal megesett. Szerencsére az eredmény viszont meglepő, és a maga módján kétségtelenül egyedi. A kiindulási pontot Arve „Ice Dale" Isdal gitáros (Audrey Horne, Enslaved) jelenti, aki bőven bizonyította már, hogy többféle stílusban is otthon érzi magát, itt pedig ismét valami egészen újat mutat magából. A társakkal adott volt a bizalmi légkör és a teljes szabadság, hogy skatulyákon kívüli elmélyülésre alkalmas dolgot hozzanak létre, ennek a folyamatnak pedig egy self-titled EP-t követően az Orcus lett az első szélesvásznú terméke.
Az emlegetett társak neve kevésbé csenghet ismerősen: Matias Monsen egy klasszikus csellista, Ivar Thormodsæter pedig millió helyen, újabban állandó kisegítőként például az Ulverben dobol. Mire juthat tehát egy komolyzenész, egy dzsesszdobos és egy félmeztelenül előszeretettel pózoló rock/metál gitáros? A jelen példa azt mutatja, hogy akár a sztereotípiákon túlra is megérkezhetnek – a Drott egyértelműen ott található. Instrumentális, repetitív zenéről van szó, nem túl harsány, hangulatteremtő muzsikáról, alkalmankénti légies pillanatokkal, de sokkal inkább sötét súlyosságokkal terhes atmoszférával. A hallottak alapján nyugodtan lehetne az egész akár egy stúdiózenész/hangmérnök hálószobaprojektje is, ezért sem árt megpiszkálni a háttérsztorit, ha a teljes képre is kíváncsiak vagyunk.
Az Orcus ugyanis alapvetően próbatermi jammelésből született, és kizárólag az említett három hangszer (plusz rengeteg effekt) hangja hallható rajta. Ha úgy tetszik, a trió egy teljességgel unortodox alapállásból jutott el tehát az elfogadható, befogadható struktúrájú szerzeményekig. Kaleidoszkópszerűen, dalról dalra változik a kép, és ha van az albumnak gyenge pontja, az talán épp heterogén mivoltából adódhat. Tíz tétel osztozik szűk 40 percen, és emiatt gyakran érzem azt, hogy nincs elég idő ráfeküdni az aktuális hangulatra, és rajta/vele lebegni, ami pedig az efféle zenék sava-borsa. Pedig hangulatfestésben éppenséggel roppant erős ez a brigád, az intelligens, sosem túlzsúfolt, a hallgatón szinte azonnal fogást találó hangfolyam ének nélkül is magáért beszél. Ezért aztán a magam részéről inkább egy ismeretlen film zenéjének fogom fel az Orcust, amit már meg nem mondom, hogy hol láttam, de „kellemes" emlékeket idéz.
Annyi bizonyos, hogy a Drottban a zenészek hosszú távon gondolkodnak, sőt, koncerteznének is ebben a felállásban, és én ezeket a törekvéseket csakis üdvözölni tudom. Ha valamiből, hát a váratlan, nagyszerű meglepetésekből sosem lehet elég!
