A címért máris jár egy pont, a borítóért még egy, így kapásból jó pozícióban kezdett nálam a Dying Fetus nyolcadik mocsadéka. Plusz vegyük hozzá, hogy a Reign Supreme sem mostanában jött ki a kedves kamarazenekartól, hanem jó öt évvel ezelőtt, így igazán ránk fért már némi vér és bél John Gallagherék húsüzeméből. Változás nem történt, az abszolút stabilnak tekinthető Gallagher/Beasley/Williams trió ontja ránk a fertelmet a megszokott módon és színvonalon. A Dying Fetus nem arról híres, hogy albumról albumra megújítja a death metalt, de ezt senki nem is várja el tőlük. A biztonságosan magas színvonalat azonban igen, s ebben nem is okoznak csalódást. Technikás, tényleg komplex, baromi sok ötlettel megtűzdelt nyers agresszió, olyan váltásokkal és progresszívbe hajló gitárfutamokkal, Williams intelligens és megunhatatlan dobtémáival, amit élvezet hallgatni.
Bár a Fetus valóban meghatározó, sőt, alapalakja lett a színtérnek, bizonyítania nem nagyon kell már. A szó legnemesebb értelmében készít játszi könnyedséggel biztonsági albumokat. Ez alatt messze nem az unalom értendő, inkább az a hihetetlen ötletességgel felépített és természetességgel felnyomott dalfüzér, amely bármennyire is próbál masszává olvadni a fülünkben, mégis újra és újra hallgattatja magát. Miért? Mert Gallagherék nagyon tudják, hogyan kell ízletessé tenni az alapanyagot. Amikor komplexitásról beszélünk a Dying Fetus esetében, pont erre kell gondolnunk. Nem beszélhetünk darálásról, mert minden egyes nótában ott van az a plusz, az a néhány ötlet, amitől ha kiugróan különlegessé nem is válik az album, mégis elismerően bólintunk. Ne feledjük, baromi profi zenészekről beszélünk, nem másolódiákokról, akik besétálnak a sablonerdőbe, aztán csipegetnek innen is, onnan is egy kis ismerős gyümölcsöt, hogy aztán generálszaftosan elénk öntsék, helló, röfik! Ilyesmiről szó sincs. A Wrong One To Fuck With elődjéhez hasonlóan tartalmazza a plusz dolgokat, amiket ugye kért a fene, de nagyon köszönjük, ha már itt vannak. Hogy a mostani albumnál maradjunk: a thrashes (Ideological Subjugation) és panterás riffek (Fixated In Devastation) minden eddiginél vastagabb használatára azért rendesen felkaptuk a fejünket. Nem egetverő dolog, de szellemes és imádnivaló ötletes, ráadásul behoz egy olyan nosztalgikus feelinget, amitől széles mosolyra húzódik az ember füle.
A Wrong One To Fuck With olyan, mint amikor a gyerekeket hosszú idő után újra beengedik kedvenc, extrákkal megpakolt játszóterükre. Pontosan tudják, hogy melyik eszköz mire való, ám mivel igen régóta nem gyakoroltak rajtuk, minden fantáziájukat beleadják a szűnni nem akaró örömbe és tombolásba. Még mindig tudnak újat és újat kitalálni, nem formabontó, de a lehető legizgalmasabb módon. A többiek pedig, akik rendeltetésszerűen használnak mindent, mert így tanulták, a játszi sarkából lesnek szájukat tátva: jé, ezt így is lehet? Félelmetes belegondolni, hogy egy ilyen régóta regnáló zenekar a mai napig ennyire bátran, vidáman és könnyedén feszegeti a kötöttségeket és a műfaji határokat. Görcsmentes, elvárásokat semmibe vevő, azokat mégis lazán teljesítő, eszelősen őszinte és könnyed az egész, miközben a legsúlyosabb muzsikával csapják pofán a gyanútlan látogatót.
Mivel valóban komplex albumról beszélünk, ne is cincáljuk szét elemeire az egészet. Ha nagyon választanom kellene, személyes kedvenc a Weaken The Structure slayeres zúzdája és a címadó, egyben albumzáró Wrong One To Fuck With. Utóbbi magába sűríti mindazt, amit Dying Fetus a Dying Fetus. Iszonyú erős szám, mégis hihetetlen könnyedséggel, magát előre görgetve jut el témából témába, zamatos gitártémákkal és technikás riffekkel, olyan lassításokkal a refrénnél, ami messze maga mögé utasítja a tucatzenekarok mások kottájából játszó hasonló próbálkozásait. Ez az album maga a természetesség, a felszabadultság és az ellentmondást nem tűrő technikai tudás vegyítése a fantáziával. Érett, mégis friss, ismerős, mégis új, megszokott, mégis váratlan. Úgy különleges, hogy nem akar különleges lenni. A Dying Fetus a death metal Anthony Hopkinsa. Már örömjáték neki minden szerep, a szakma a kisujjában, s pontosan tudja, hogy nem kell bizonyítania. Éppen ezért sikerül neki újra és újra.
A Dying Fetus október 23-án Budapesten koncertezik a Psycroptic, a Beyond Creation és a Disentomb társaságában. További részletek itt.
Hozzászólások
Kibaszott nagy lemez. A Sinister és az Immolation mellett az év legjobb death metal lemeze idén. Sőt... hosszú ideje a legjobb.
Ha Kovásznába gyüsz ahol lakok el baszlak a kamionomal!!!!! !
Akor halgasd a lakzi lajcsit te agy mosot divat ember nem való neked a metál ahoz kel a koponya a vér s aki eztet nem érti az egy hülye kiss bú.....i annak a "discóba" van a helye amig meg nem b.......szom pofán a kiss gecit e!
Igen. :D
(szerintem hallgasd meg és döntsd el te magad. Az számít)
Viszont a "borítóért plusz pont jár"-témában szerintem pont az iróniát nem értetted meg. A borító hűen tükrözi az album erőszakosságát és brutalitását (és "finoman" utal a szövegek tartalmára. És még azt sem tudom mondani, hogy Gallagher minden szövegével egyetértenék - és most nem a sorozatgyilkoso s tartalmakra gondolok). Amitől persze lehet sugárban hányni, lehet undorítónak nevezni, lehet eret vágni. Viszont ezt túldimenzionáln i sem érdemes. A tagok 0-24-es lelkivilágára ezt kivetíteni meg azért nem érdemes, mert akkor ellenpéldaként fel lehet hozni a Beach Boys-t. Miközben lányokról, tengerpartról, nyárról, vidámságról énekeltek, addig Brian Wilson depressziós és drogfüggő volt, Dennis Wilson drog-és alkoholfüggő (vízbe is fulladt). Vagyis mindenre lehet példát és ellenpéldát hozni.
A világ az, ami beteg (pl. tévéhíradó. Gyakorlatilag nincs benne olyan, amiről a Death bandák ne írtak volna már szöveget). Van, aki a benne levő kevés szépségről ír dalt, és van, aki a sötét oldalról. Szerintem ennyi a lényeg. Ezt túlmisztifikáln i (szerintem) nem érdemes.
"de tulajdonkeppen mi is az ugynevezett uzenet" - tulajdonképpen csak annyi, hogy beszámol az emberi lélek mélységéről, a világ egy sötét szeletéről. Hogy csak ennyi lenne? Nem. De nem lehet úgy tenni, mintha ilyen dolgok nem történnének meg, mint amiről akár CC, akár a DF szólna.
Nem.
Nem magukhoz viszonyitok. Regebben nem zavart az ilyesmi, de tulajdonkeppen mi is az ugynevezett uzenet? A zene fasza, bizonyos korlatok kozott erdekes (bar tul hosszu, ennyire nem izgalmas), el tudom hallgatni, de ez az agyhalott, ertelmetlen tartalom nem visz sehova, csak a szart lapatolja tovabb a szarhegyre. Ez a borito peldaul tenyleg wtf. Ha aberralt rablogyilkos vagy, akkor oke, de amugy ez tenyleg egy pluszpont? Az Eaten Back To Life idejen meg legalabb ujdonsag volt az ilyesmi, de annak majd 30 eve. Mindegy, engem szemely szerint zavar ez tomenytelen nihil, de at tudok rajta lepni, csak epp szerintem kar erte. Millio masik embert nem zavar. Gallagher viszont tovabbra is egy kifejezestelen tucat horgogep.
Amikor először hallottam death metalt (a Napalm Deathtől a Harmony Corruptiont), akkor én is ilyeneket gondoltam, de ma már úgy gondolom, egyszerűen nem illene a zenéhez. Én sokkal jobban élvezem, ha dallamosabb zenéhez társul hörgés.
De tényleg, egyszer úgy meghallgatnék egy ilyen zenei alapot rendes, tiszta énekkel. Még senkinek nem jutott eszébe? :O