Shock!

Az az igazság, hogy eredetileg nem én írtam volna a kettes Dystopiáról, de aztán mindenféle logisztikai bakugrást követően úgy alakult, hogy nálam kötött ki a Way To Unfold. Na, nem mintha bánnám a dolgot, hiszen a Shock!-os bandából amúgy is általában én írok a legnagyobb kedvvel magyar anyagokról, pláne, ha a delikvens még szegedi is. Egyrészt magam is sok szállal kötődöm ehhez a városhoz, másrészt pedig, ha egy banda a csongrádi megyeszékhelyen működik, arra általánosságban is érdemes odafigyelni. Legyen szó akár újabb keletű metal dolgokról (Salvus), a grunge világáról (Everflow), a stonerről (Barbears), az őserejű etno-rockról (Gőzerő), a doomba ágyazott gótikáról (Nevergreen), az innen induló csapatok mindig valami egyedi hanggal és érzésvilággal gazdagították a mezőnyt. (Mindehhez még azt is hozzátehetjük, hogy a leglegendásabb és legkegyetlenebb sorsú hazai punk banda, a CPg is szegedi volt.) A modern fémzenék ingoványos talaján szétnézve pedig találunk egy személyt, akinek elvitathatatlanul egyfajta katalizátor-szerep adatott mostanában: Vári Gábor, a Black Hole Sound stúdió ura.

Gábor az elmúlt néhány évben tökéletesen megszólaló produkciók tömegén bizonyította hozzáértését (Angertea, Salvus, VolumeFeeder, Real Lies, Fish!, Karai Anna), míg végül szép lassan vélhetően eljut odáig, hogy a BHS neve ugyanolyan jól csengjen a megfelelő körökben, mint mondjuk anno a Bakeryé. De itt és most nem is ez a fontos, hanem az, hogy Gábor másodállásban (?) a Dystopia zenekar énekese/gitárosa is. A bandáé, amely majd' hét évvel a debütáló Incompetence Drive után végre leszállította ezúttal sem túlzottan bő lére eresztett, ám annál velősebb második dalcsokrát. Amit meg sem kísérelek beskatulyázni (mert a „modern metal" kitétellel nem túl sokat markolnék), inkább azt mondom: alapból ugyan nem száz százalékosan az én zeném, ennek ellenére kifejezetten tetszik. Ésszel összerakott, szépen építkező dalszerkezetek, amiben néha lehetőség nyílik egy-két villantásra, fifikásabb megoldásokra, de a hangsúly nem ezen van. Hanem azon, hogy a dalok egyszerre legyenek súlyosak és slágeresek. És a négyes többnyire sikerrel is jár.

A nyitó Acid Smile egész precízen mutatja meg, mire számíthatunk a kilenctételes anyagon: a finom szépségű gitár-bevezető hangjait a huszadik másodperc környékén atomjaira tépi egy dzsunga téma, amit aztán a jobbára dallamos ének old fel, vagy épp taszít mélyebbre a pusztán néhány másodpercre felbukkanó bömböléssel. Mindezt persze olyan hangzás-körítéssel megfejelve, amit egy ilyen kvalitásokkal bíró gitáros/producertől el is várunk! Tömény egy nyitás, de nem lankadhat a figyelem, mert rögvest érkezik a Devil's Playground egy fogós groove-val, némileg tán az első lemezen is érzett Zakk Wylde-imádat villan meg újra, ám az ének megint nagyon más: ez sokkal inkább hajaz egy különös Godsmack/Stone Sour/Incubus keverékre.

Személyes kedvencem a hármas New Sheet, a kezdés nekem valahol nagyon mélyen délies hatást mutat, aztán jön egy olyan paraszt téma, amitől rögvest kinyílik zsebemben a szalonnaszeletelő bicsak! Ráadásul Gábor hangja is ebben a tételben bír a legnagyobb erővel, kár, hogy ezt a „szőrös" formáját nem sikerült kicsivel több dalba átmenteni. Törvényszerű, hogy a korong legfinomabb tétele kövesse, a címadó, amely mind nyugodtabb zenei megoldásait tekintve, mind a nagyívű énekdallamok terén igazi slágernek szánt, rádióba való lenne, ha a hazai rádiók leadnának ilyesmit. Nyilván a legsúlyosabb, vészjósló riffel támadó dal jön utána, Tóth Gergő (Blind Myself) staffordshire terriereket megszégyenítő acsarkodásával megtámogatott Shut The Door, és ez a duett valóban tetszetős is lett, pláne azok a panterás gitártémák! Ennyi hangulati ingadozás után aztán szépen visszatalálnak a lemez felütésének zenei világához, a kellően súlyos, de azért könnyen megjegyezhető témák területére, mind az Essential Casualties, mind az Incomplete ilyen, és ez utóbbi a kettesszámú kedvencem azokkal a fifikás hangulatváltásokkal, és a Bajusz Péter / Hajnal János (ő azóta már kilépett) ritmusszekció feszes összjátékával.

A lemez végére maradt a Leander Rising zenekar majd teljes tagságának vendégszerepeltetése: a Takács Jozzy gitárjával megtámogatott kétlábdobos Memories döngölősre vett metalkodása még tetszik is, bár kissé túl hosszúnak találom, a lemezt záró, Köteles Leander és Vörös Attila-féle Eltávozás viszont bántóan nagy kapufa lett. Tipikusan az a fajta vendégeskedés, amikor a meghívottak zenei világa annyira rányomja a bélyegét a produkcióra, ami már bőven túl van az egészségesen. Mert hiába nem rossz dal ez sem (hazudnék, ha ilyet állítanék), csak hát ez bizony egy az egyben Leander, és nem Dystopia, és kegyetlenül ki is lóg a lemezről, ezzel kicsit szét is barmolva annak kerekre csiszolt szerkezetét (még ha értem is, hogy szövege miatt kizárólag zárószám lehetett belőle.)

Annyi bizonyos, hogy a Dystopia nem a megfeszített tempójú munkavégzésről fog elhíresülni, de legalább, ha nagy ritkásan új dalokkal jelentkeznek, akkor annak megvan a miértje. Ennek jegyében kívánok nekik kitartást, türelmet, némi szerencsét, egy jó menedzsert és sok-sok külföldi koncertet, mert ezzel a zenével leginkább ott lehet keresnivalójuk (a hazai viszonyok közeljövőbeli javulását illetően sajnos már rég leszámoltam valamennyi illúziómmal).