A kaliforniai Earthless mindig is a maga útját járta. Zenéjüket – jobb híján – nevezzük most pszichedelikus rocknak, hiszen ezt a címkét talán még ők maguk is képesek lennének elfogadni, szemben mondjuk a stonerrel, amely ellen többször is hangosan ágáltak: hagyják már őket békén ezzel a baromsággal, hiszen még marihuánával sem élnek! Erősen improvizatív muzsikájuk nem ismert semmi határt: ha olyanjuk volt, összerittyentettek egy bő félórás nótát, de amúgy is ritka alkalom volt, hogy dalonként tíz perc alatt maradjanak. És még egy fontos dolog: mindezt instrumentálisan (egy-két kivételtől eltekintve), ráérősen, kötöttségektől mentesen, szabadon. Aztán elszerződtek a Nuclear Blasthez, és öt évvel a remekül sikerült From The Ages után kiadták negyedik sorlemezüket. Ami alig negyven percben hat tételt tartalmaz, ráadásul négyben még ének is van! Elattákmagukat!!! – hörgöm vöröslő fejjel, dühtől dagadó erekkel. Illetve csak hörögném, ha nem hallgattam volna meg a lemezt.
Az ugyanis nagyon jó. Nyilván, hiszen Isaiah Mitchell gitáros/(és most már)énekes, Mike Eginton basszer, pláne az Off!-ban is bizonyító Mario Rubalcaba dobos nem felejtettek el zenélni pusztán amiatt, hogy többé már nem kétezer másodpercben akarnak valamit elmondani nekünk, csak ötszázban. Mint ahogy természetesen az sem nyírta ki őket, hogy még erősebb lett náluk a '60-as és '70-es évek zenéinek befolyása, ha nagyon akarom, olyan területekről is, amik korábban nem voltak különösebben jellemzőek (például Cream, korai ZZ Top, vagy akár a Ten Years After kifejtősebb dolgai). De a lényeg változatlan: ezek hárman valami ritka ravasz módon és bődületesen nagy érzéssel képesek úgy csinálni, mintha ott helyben, ad hoc jelleggel születne meg a zene a kezeik között, és még csak meg sem próbálnák korlátok közé szorítani. (Remek példa erre az anyag központi tételét jelentő Electric Flame, vagy akár az instru címadó – mindkettő kilenc perc körüli játékidővel.)
Mitchell ráadásul jól hallhatóan nem azért nem énekelt ezidáig (legalábbis itt, mivel Golden Void nevű projektjében azért bőven hallhattuk már danolni), mert akkora kappanhanggal lenne megverve, hiszen kissé poros, de az atmoszférát talán éppen emiatt szépen felerősítő énektémái bőven vállalhatók, ennél bizony sok „igazi" énekes hoz jóval gyengébb teljesítményt. Az anyag pedig valóban rövid ugyan, de ennek ellenére mégis változatos, hiszen a „slágeresebb" nyitányt (Gifted By The Wind, End To End) a már említett megtekertebb, jammelősebb darabok követik, közrefogva a banda valaha írt legrövidebb dalát, a lendületes és feelinges Volt Rush-t. A lemezt végül a legretrósabb (helyenként szinte bluesba hajló) Sudden End zárja, hibát pedig ebben sem nagyon találtam, igaz, nem is kerestem különösebben.
Lehet, hogy korábban egyénibb volt az Earthless zenéje, talán tényleg szeretnének nagyobb sikereket elérni, és még az is megeshet, hogy valóban a nagyobb kiadó sugallatára döntöttek a közérthetőbb dalszerkezetek és az ének alkalmazása mellett. Az viszont biztosan nem igaz, hogy semmi kiugróan extra nincs a Black Heavenben, és hogy eladták volna magukat. Amibe ekkora érzés szorult, az egyszerűen nem lehet hamis.
Hozzászólások