Shock!

Roppant hálás alanya a kritikáknak ez a veterán norvég csapat, akik a lehető legjobb értelemben viselik magukon a „megbízható minőség" védjegyet. Már a 2008-as újjáalakulás óta is eltelt egy évtized, az Einherjer pedig azóta is nyílegyenesen halad előre a méltósággal öregedés útján. Tömegtermeléssel nehezen lehetne vádolni őket, hiszen a teljes életművet összegezve mindössze hét albumot és két EP-t találunk a gyűjteményben, plusz a Dragons Of The North című alapművük nemrégiben újra felvett évfordulós újrakiadását. Negyed évszázad, ennyi áll Frode „Grimar" Glesnes bőgős/énekes és Gerhard „Ulvar" Storesund dobos főműve mögött, leszámítva azt a néhány inaktív évet a Blot és a Norrøn albumok között. Utóbbi két lemez, bár egymás után következtek a sorban, a két végletet képviseli az Einherjer pályafutásában, és nem meglepő módon a Norrøne spor sokkal inkább a Norrønnel mutat rokonságot.

Sokszor leírtam már, hogy mennyire kedvelem azokat az alkotókat, akik az évek során úgy voltak képesek egyre letisztultabb módon fogalmazni, hogy eredeti karakterüket is meg tudták őrizni. Különösen kemény dió ez egy olyan műfajban, amit jobb híján viking metalnak nevezünk, és ezúttal annak is a hagyományosabb megközelítéséről beszélünk. Ez a maga idején divathullámmá vált stílus roppant kevés valóban értékelhető, a hallgatót hosszabb távon is gazdagító momentumot hagyott az utókorra, másfelől viszont olyan vásári komédiába csapott át, ahonnan minden jóérzésű lélek futva kereste a menekülőutat. Ha mondjuk megnézzük, hogy ebből az origóból hova jutott a „testvérbanda" Enslaved, akkor az Einherjert ennek a koordináta-rendszer pontosan az ellentétes végén találjuk a 21. században. Ez pedig valójában remek dolog, hiszen a korábban egyivású színtér szépen letisztult, ráadásul így a közönség egészen széles rétegének ízlését képes kiszolgálni.

Az újkori Einherjer ezennel megszűnt trióként létezni, Ole Sønstabø személyében ugyanis egy nagyon fiatal szólógitáros erősíti immár a sorokat, és ad még az eleve meglévőnél is több tradicionális hangulatot a mixhez, amit a black metal szelleme már épphogy csak megsimogat. A digitális promón elérhető Motörhead-feldolgozás (Deaf Forever) meglehetősen egyértelmű üzenet ebből a szempontból, de ezek az északi arcok persze sosem felejtették el, honnan jöttek, és a „klasszikus" felfogást is tökéletesen a sajátjukká tudják tenni. A friss anyag egy fokkal talán kevésbé talált most el, mint legutóbb az Av oss, for oss, ami egy nyílegyenes nordic walking volt, DNS-be rögzülő dallamokkal, nem mellesleg remek időzítéssel az egymással versengő módon túlbonyolított kortárs munkák tengerében. A Norrøne spor úgy kelt kifinomultabb hatást, hogy még véletlenül sem próbál finomkodni, sem az ének, sem a zene tekintetében. Nem több, nem kevesebb: négy viking a hangszerét megragadva, mindennemű külső segítség nélkül teszi a dolgát.

Látszólag a világ legszimplább megközelítése ez, mégis egy kezemen meg tudnám számolni azokat a zenekarokat, akik hasonló, ráadásul évek óta konstans minőségben képesek minderre. Így is van jól, ezt a zenét csak az játssza, akinek ez jól áll – márpedig az Einherjernek igazán jól áll.