Shock!

Általunk, nekünk. Oravecz kolléga egészen pontosan megfogalmazta legutóbb, a Norrøn kritikájában, hogy mit is gondolunk az úgynevezett viking metalról és az Einherjer benne elfoglalt helyéről. Abban is egyetértünk, hogy a 2011-es kiadású előd egy elegáns lemez volt, de zömmel nélkülözte azt az ismérvet, amire az utódban azonnal rátaláltam: az engesztelhetetlen, fagyos északi keménységet. Egyértelműen eltéveszti a bejáratot, aki a Dragons Of The North (netán a mégoly' zseniális Far Far North EP) folytatását reméli a veterán norvég arcoktól, a zenekar a 2008-as újjáalakulás után sem a múltjában keresgél, hanem távlati céljait tartja előtérben. E célok a koncertképesebb nóták felé mozdítják el most a szekeret, így az utóbbi két album egy igazán kerek egészet, teljes képet ad Frode Glesnesék ambícióiról. A trió felállása – magától értetődően – változatlan, az Av Oss, For Oss pedig joggal tart számot a tábor egészének érdeklődésére.

Az anyanyelv használata (amennyiben az nem az angol) neuralgikus pont minden kiadvány esetében, és az Einherjer is régóta kizárólag norvégul hajlandó megszólalni, ami nem válik hátrányukra. Ez a történelem előtti időket idéző muzsika nem is igen képzelhető el másképp, csakis anyanyelven megszólaltatva, már ha a hitelesség fokmérője az adott produkciónak. Nálam egyértelműen az, így hamar túlteszem magam rajta, hogy a szövegekből alig értek valamicskét, sőt, a fordításokkal sem bajlódok, hiszen a zene önmagában meglehetősen markáns képet fest a mondanivalóról. Frode/Grimar hangja is olyan, mint a kietlen tájat ostorozó hóvihar, az efféle szikár, metsző orgánum leginkább Abbathot (Immortal) juttathatja eszünkbe. A lemez atmoszférája hasonlóan szigorú, kimért, de mégis kíméletlen hozzáállást sugall, ahol az első perctől egyértelműen kiderül, ki is zenél éppen. Ahogy a viking mondás tartja: „ha tudod, mi a célod, mindegy, honnan fúj a szél".

A Grimar által kikevert hangzás engem már elsőre megvett magának, a frontember és Aksel Herløe gitárjainak megszólalása se több, se kevesebb annál, mint a műfaji tökély, Gerhard „Ulvar" Storesund dobos/billentyűs pedig a maga jól megszokott módján kerekíti tovább a zenekar jellegzetes arcberendezését. A nóták minden sallangtól mentes, határozott kézzel lecsiszolt munkadarabok, hosszuk csak indokolható kivételeknél (a címadó eposz és a fülbemászó Nornene esetében) kúszik komolyabb terjedelemig. Kedvenc filozófus festőm, Costin Chioreanu mindehhez olyan látványvilágot teremt rajzaival, ami érdemei szerint magasan kiemeli az Av Oss, For Osst a hasonszőrű muzsikák tengeréből. Míg a stílus „nagyjai" közül a Borknagar már nem hozza a régi hangulatot, az Enslaved pedig a saját maga által kitaposott ösvényen üget tova, az Einherjer biztos viszonyítási pontot jelent a pogány/viking metal elkötelezettjeinek.

Általunk, nekünk. Nekem mindenképpen.