Shock!

Az Elefánt név természetesen Molnár Györgyöt, az Omega szólógitárosát takarja, akinek ez a második önálló lemeze egy 1989-es produkciót leszámítva. Azt nyilván csak ő tudja, miért kellett annak idején is annyit várni az első önálló megnyilvánulásra, illetve miért követte hasonló tempóban azt a lemezt ez a második, de talán lényegtelen is, az a fontos, hogy tavaly év végén megjelent az album, nagyjából egyszerre a Decades kiadványokkal. Viszont miközben azokat még nem-fanként is csak ajánlani tudtam, az Omega Red Fighterről sajnos korántsem tudok ilyen jókat mondani.

Elefánt már csak omegás érintettsége miatt is nyilvánvalóan a magyar rockzene megkerülhetetlen figurái közé tartozik, de gitárosként soha nem számított különösebb ikonnak, amiben persze az is közrejátszhatott, hogy zenekara egyik korszakban sem volt kizárólag gitár által dominált banda, ráadásul a billentyűsök mindig markánsan meghatározták az egyes érák irányvonalát. Ezzel együtt ugyanakkor az Omega Red Fighteren hallható muzsikán tisztán hallatszik, hogy Elefánt is mennyire alapvető része a banda hangzásának: nemcsak gitársoundja és -játéka, de megoldásai, a dalszerkesztési fogások, a dallamvilág is összekeverhetetlen. Ha nem tudnám, ki játszik, akkor is valami Omega-közeli dologra tippelnék, és ez így is van jól. És persze mivel egy gitáros albumáról beszélünk, ez egy kifejezetten gitárorientált cucc is lett. Viszont sajnos akadnak vele gondjaim.

Ami a zene stílusát illeti, amolyan békebeli rockmuzsikáról beszélünk, ami hol hard, hol soft, hol progos, de minden esetben old school megközelítésű – ezzel természetesen nincs gond, én is kedvelem az ilyesmit, és egy 66 éves embertől nyilván nem is vár a hallgató falrengetően újszerű dolgokat. Bár Elefánt egyébként köztudottan szeret/szeretett egy rakás súlyosabb, kifejezetten metalos bandát is, szóval ez a vonal akár képviseltethette is volna magát itt – de természetesen nincs hiányérzetem amiatt, hogy végül nem így alakult. Maguk a dalok viszont inkább csak átlagos színvonalúak, mintsem kiemelkedőek, noha jól eltalált, húzós témák, ízes, hangulatos szólók, rutinos vén rókaként biztos kézzel elcsípett hangulatok azért persze bőven akadnak. Viszont az az igazság, hogy az instrumentális darabok toronymagasan kiemelkednek az összképből, azon egyszerű oknál fogva, hogy Elefánt sokkal jobb gitáros, mint énekes és szövegíró, és a vokális oldal néhol egészen kegyetlen mértékben húzza le az összképet. És ezen sajnos nincs mit elemezni, a hiányosságok a napnál is világosabbak.

A fahanggal még akár el is lennék, pláne, hogy a dallamformálások ezzel együtt is tökre omegásak itt-ott. A természetellenesen húzott-nyújtott szavakkal, szerencsétlen prozódiai húzásokkal és kínrímekkel, szövegi furcsaságokkal együtt viszont néhol egyenesen olyan az összkép, hogy az ember egyes nótáknál nem tudja eldönteni, szándékoltan avantgarde-e a végeredmény, vagy csak önparódiába fulladt. Pláne, hogy más daloknál meg fel sem merül ilyesmi. Hallgasd csak meg a Hipnózist, a Dél keresztjét vagy a Kutyapiszok (...) című szerzeményt, és érteni fogod, miről beszélek... Holott zeneileg a világon semmi baj nem lenne ezekkel sem. Az angol nyelvű dalokban pedig még a kiejtés súlyos problémái is hozzájönnek mindehhez. Éppen ezért teljes egészében csak az instru cuccokat tudom dicsérni: a füttyszóval is operáló, kellemes Szirént, a címéhez passzoló hangulatokat hozó Omega 144-et vagy a rövid, szolidan jazzes Ismerkedést. Mint írtam, máshol is akadnak jó riffek (példának okáért: Szaharában, Mata Hari, Take Your Time), feelinges szólók, erős dallamok, de az összkép az említett okokból kifolyólag valahogy mégsem működik. Pedig jól is szól a lemez, és igényes a digipak csomagolás is.

Nem örülök, hogy ezt kell írnom, de kellett volna egy igazi énekes meg egy szövegíró ahhoz, hogy ez az album igazán működőképes legyen. Így sajnos csak közepesen sikerült.