Shock!

Érdekes külcsínyű ez az ötösfogat. Mondhatni, szedett-vedett figurák sora. Akad köztük rasztafrizurás egyed, Krisztus-hasonmás verseny győztese, de darkos figura is. Ez utóbbi olyannyira a setétség elhivatottja, hogy Michelle Darkness álnév alatt énekel/húrpenget.

A germán srácok lassan tíz esztendeje ténykednek és ismertetőjük szerint zenéjük valahol a gótikus-metal-rock'n'roll-independent mezsgyén imbolyog. Az efféle skatulyák számomra nem mondanak sokat - hisz minden muzsikát hallani és hallgatni kell, nem pedig felcímkézni.

Az albumot nyitó No Coming Home tüstént rá is világít arra, nagyjából mi rejlik a fenti mix homálya mögött - legalábbis e dalt illetően. Dallamos, kellemes, könnyen befogadható zenét hallunk, amely szegről-végről olyan bandák világával rokonítható, mint a The 69 Eyes vagy a To/Die/For. A Dead End Hero ezzel szemben kacsintást sem enged a dark irányzat felé. Némi akusztikus zönge, vokálokkal támogatott, friss hangulatot árasztó, épkézláb nóta. Kisvártatva befut a fentebb ígért rockosabb íz is a Speed my Drug percei alatt. A Cure my Pain visszakomorul, felölti a kezdeti színvilágot. Bamba és monoton, de mégis van valami a nótában, ami vonzóvá teszi. (Nálam jobban bejön, mint pl. a kissé jellegtelen Speed my Drug.) Továbbra is hatvankilenc szemes érzést sugároz a Weakness. Michelle itt nem először próbálja eljátszani, hogy ő Peter Steele kisöccse - ha ugyan ő az, aki a mélyebb fekvésekért is felelős. Amennyiben az összes vokális részt ő állítja elő, le a kalappal. Melankóliába süppedve kezd a Sad Song, majd idővel magához tér és stabil életjeleket kezd mutatni. A dark-gót vonalat képviseli még a Sick One, ami magán hordozza a stílus minden jellemző jegyét és igazán hangulatos darab, színtiszta Steele-féle mandulák alatti dörmögéssel bélelve. A Drink Myself to Sleep akár a szegény, néhai Sentenced egy révedőbb, vodkás flaskával elszántan szemező nótája is lehetne, ami hangulatát illeti. Az anyagot kivégző lírai All About Nothing kemény hat percen át elemzi a nagy büdös semmit. És teszi mindezt rezignált, életunt stílben. Ez azért már valami...

Ha egy banda sokszínű albumot farigcsál össze, az jelezheti a széles érdeklődési körüket - de utalhat arra is, hogy bolyonganak a különféle stílusok között, és sehol sem akarnak/tudnak megállapodni. Önmagában ez nem baj, de félő, hogy az End of Green ettől nem csupán beskatulyázhatatlan, hanem azonosíthatatlan is marad. Ami nem egyértelműen nyerő irányvonal. Persze ők tudják, mi a céljuk. (Ha már az elején hasonmást említettem: a helyükben indulnék egy Steele-hanghasonmás versenyen, tuti a dobogós helyezés.)