Shock!

Úgy látszik, Waldemar Sorychta, mostanában nem tud megülni a fenekén – ami elsőre nem is feltétlenül nagy baj. A szépemlékű Grip Inc. után jó pár évvel az Eyes Of Edennel bukkant fel tavaly, mely csapat munkássága finoman szólva nem érte el a Grip színvonalát. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan összedob még egy csapatot Waldemar, noha az tény, hogy a saját stílusát sosem fogja megváltoztatni, maximum más kísérőzenészek veszik körül. (Csinálhatna már egy normális zenekart, na.)

Az Enemy Of The Sun – úgy tűnik, mostanában fixációja az E betűvel kezdődő zenekarnév – jóval súlyosabb, mint az Eyes Of Eden. Ráadásul néhány ötlet egy az egyben Grip Inc., mintha az akkori ötletmaradékokat hasznosította volna újra. A legnagyobb „változás" a régi klasszikushoz képest, hogy a mostani énekes nem csak kiabál (illetve dallamosan kiabál), hanem normális énekdallamokra is képes (elvileg). Az egyetlen baj, hogy totálisan semmilyen a srác hangja, és a témái sem igazán fülbemászóak. A finn kölyök (Jules Näveri) amúgy nem totálisan kezdő, olyan csapatokban megfordult, mint a Profane Omen, az Misery Inc., vagy a Burning Empire. A dobok mögött Daniel Zeman (ex-Furnaze) ül, a basszusgitárt pedig Alla Fedynitch (Pain, Disillusion, Eyes Of Eden) pengeti.

Visszatérve a lemezre: a harmadik nóta szintén Gripes kezdés után átvált System Of a Downba, öhm, nos, ez nem áll túl jól a csapatnak. Ám úgy tűnik, ez a vonal volt szimpatikus számukra, mert a SOAD-os hangulat az ötödik nótában is erőteljesen uralkodik, illetve innentől kezdve az örmények által divatot teremtett zenei megoldások minden második nótában felbukkannak. Fura. Valahogy nem áll össze számomra a dallamos thrash, a helyenként kicsit modernkedős stílus ezzel a totál hibbant (másoktól némelyest hiteltelenül is hangzó) világgal. A SOAD egyik titka az egyéni énekhang és a hihetetlenül fülbemászó, populáris dallamok, itt - ahogy már korábban említettem - mindez hiányzik. Sokkal jobb lett volna, ha maradnak a pőre tresselésnél, kiabálásnál, tényleg. Amikor pedig már-már musicales elemeket is vegyítenek a darálások közé, az már az én befogadóképességemet is túlcsordítja, pedig viszonylag toleráns tudok lenni a katyvasz zenékkel kapcsolatban. A klasszikus waldemaros témák hallatán pedig mindig belesajdul a szívem, hogy lehetne ezt így is, de ez mind csak beetetés és mézesmadzag.

Talán az egyetlen épkézláb ilyen felfogású nóta a lemezről a nyolcadik tétel, a Satisfied By Ego Purposes. Miért nem lehet még hasonlókat? Miért, miért, miért? Nem hiszem el, hogy nem hallható az ordító különbség a bohócdalok és e között az energiabomba között. A sokadik soados idétlenkedés már kimondottan idegesítő sajnos. Még a végén kénytelen leszek egy saját válogatást kicsipegetni a dalokból, kb. minden második dal megy a kukába, amit az sem ment meg, hogy a 11-es nóta nettó Slayerként indul.

Az pedig örök rejtély számomra, hogy miért szól sokkal rosszabbul ez a lemez, mint Waldemar munkái úgy általában, a pergő például baromi idegesítően kong, a cinek valahol elvesznek a háttérben, és ez csak néhány apróság a sok közül.
Lövésem sincs, hogy milyen célközönségnek szánták az Enemy Of The Sunt, ezek a dalok egészen egyszerűen rosszak. Roppant boldog lennék, ha Waldemar abbahagyná ezt az idétlenkedést, és végre újjáélesztené a Grip Inc.-et, mert abban a zenei világban zseniális dalok születtek annak idején.