Shock!

Mats és Ragnar itt és most kilépett a Bathory árnyékából, és hétmérföldes léptekkel járja immár saját útját – írtam a tavalyi Ereb Altor produkció kapcsán. Nos, téves riasztás volt. A srácok visszatértek ahhoz a Bathoryhoz (és ahhoz a Hammerheart albumhoz), ahonnan kiindultak, és amit a homlokukra ragasztott tribute-címke veszélye mellett is mindenkor felvállaltak. Nem tettek vele boldoggá. Az én nézőpontomból a Gastrike black metalos „túlzásai" éppenséggel értelmet adtak a további lemezkészítésnek a deklarált vég (The End, 2010) után. Minden eltelt hónappal közelebb ért hozzám a 2012-es lemez, komoly rejtély, hogy az év végi listámról miként maradhatott le mégis. Úgy sejtem, az Ereb Altorhoz a többség azért a Bathory felől közelít, számukra pedig mézes tej ez a szűk óra. Nekik lesz igazuk.

Az ihletettség és a hitelesség az a két közhellyé koptatott ismérve ennek a zenekarnak, ami kiemeli őket a stílus napszámosai közül. Ezen a téren újfent egy csepp hiányérzetem sincs, tehát a lényeg máris rendben találtatik: elhiszem nekik mindazt, amiről szólni akarnak. Ráadásul most sem próbálnak szuperszonikus hangzással rákontrázni a fékezhetetlenre – ők egyszerűen tökéletesen szólnak. Jonas „Tord" Lindström dobos/hangmérnök személye utóbbit házon belül biztosítja, ilyen egyszerűen. A váltott vokálmunka és az Ereb Altor Signature Explorer révén a zsáner eleve kézben van, azon már csak apróbb módosítások szükségesek. Például valamiféle egyensúlyi elegye a Hammerheart-románctól való távolodást hirdető Gastrike és a The End hangzásának, ami itt megvalósulni látszik.

A Fire Meets Ice ezúttal egy dedikált konceptalbum az északi mitológiára építve, a világ születéséről és pusztulásáról, meséltek erről már sokan. Nem tragikus mértékben, de bizony, minden összefüggés ellenére hullámvasútnak érzem most ezt az 55 hosszú percet. Sajnálatos módon éppen a záró Post Ragnarok / Our Legacy páros mutat a legkevesebbet abból a potenciálból, ami egy újabb körre elcsábítana, pedig mondjuk a My Ravens táján kimondottan szárnyal a történet. Nem ártott volna egy kis szigorúság önmagukkal szemben, nem vélem érteni a Sacrifice nyolc percre nyújtásának és a The Deceiver Shall Repent szerepeltetésének okát sem. Utóbbi lehetne például a szükséges meglepetés, de fellazított, simulékony power metaljával inkább tekintem idegenszívűnek ebben a közegben.

A fentiekben talán sikerült megindokolnom, hogy miért tartom kevesebbre az idei Ereb Altort a tavalyinál (minden ott leírt pozitívum megáll most is), de nincs ennek igazi jelentősége. A Quorthon-örökség magabiztos, nagyszerűen kivitelezett továbbvitele ez, amiért nem kell elnézést kérni.