Shock!

Ha engem kérdezel, a magyar rockzene történetének talán legérdekesebb időszaka a '80-as évek eleje volt, amikor is földcsuszamlásszerű változások következtek be – illetve hát következtek volna be, ha a létező szocializmus ifjúsági kultúráért felelős potentátjai hagyták volna. Szinte a semmiből tűntek fel olyan fiatal csapatok, amelyek vajmi kevés kapcsolatot ápoltak az addigra már megállapodott és kisebb-nagyobb mértékben a hatalomhoz dörgölődő „nagy öregekkel": ezek a jobbára tinédzserekből, maximum huszonéves srácokból álló bandák dühödtek, agresszívek voltak, és nagyon is jól tudták, hogy kiket kell okolniuk kilátástalan, jövőtlen helyzetükért. Valami radikálisan újat akartak hozni a számukra kibírhatatlanul fingszagúvá vált hazai zenei életbe, és ebből a szempontból igazából mindegy is, hogy heavy metalt, újhullámos muzsikát, vagy éppen punkot játszottak, hiszen Erdős Péterék ugyanúgy utálták az URH-t, mint a Pokolgépet vagy épp a Kretenst. De erről sokkat többet nem is mondanék, ha érdekel a téma, jó szívvel ajánlhatom Szőnyei Tamás, bátrabbaknak pedig Pozsonyi „Bucó" Ádám műveit.

A legnehezebb helyzetben nyilván azok voltak, akik a legerőszakosabb módon rontottak fejjel a falnak, és ez az éppen akkortájt formálódó punkmozgalom hónapról-hónapra mind növekvő létszámú populációját jelentette, több tucatnyi zenekarral, amelyek élére – érdekes módon – csupa olyan banda került, amelynek a nevében három betű szerepelt: VHK, CPg, ETA. Ezek a csapatok nemhogy lemezszerződésről nem álmodhattak, de a puszta fellépési lehetőségekért is rendszeresen meg kellett küzdeniük, zaklatott működésüket pedig mindvégig balhék, verekedések, rendőrségi vegzálások, kihallgatások, betiltások, házkutatások, spiclik kísérték. Az út végén pedig ott állt a korszak egyik legdurvább momentuma: a CPg tagjait „nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaként, folytatólagosan elkövetett izgatás bűntette" miatt '84-ben letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

A „legvidámabb" helyzetben talán még az az ETA volt, amelyet egyáltalában hagytak fellépni, sőt, egy időben szinte a Közgáz Klub házizenekarának számított. Az önmagát sokszor ETA-vonósnégyesnek nevező (ennek ellenére öttagú) csapatot a Pajor Tamás-féle Neuroticból kiebrudalt Czeller Péter (ének) és Aradi Gábor (dob) alapította Sáthy Róbert basszusgitárossal, valamint azzal a László Viktor és Kocsis Tamás gitárosokkal, akik később egy másik emblematikus zenekarban, a Sexepilben folytatták. (Kis érdekesség: a zenekar igen markáns szövegeit jelentős részben Szócska Miklós, jóval később egészségügyért felelős államtitkár és egyetemi docens követte el.) A nevét nyilván nem a porszívó-márkáról és nem is a női névről, sokkal inkább a baszk szeparatista szervezettől kölcsönző csapat saját számain túl azzal vált ismertté, hogy olyan punk-legendák dalait magyarították, mint a U.K. Subs, az Agent Orange, a Sham 69, vagy épp a Stooges. Működésüket végül számos hírhedt koncert és egy '82-es demó után – megunva az állandó rendőri csesztetést – a három nagy banda közül elsőként szüntették be, hogy később nagy ritkán, különböző felállásokban összejöjjenek még zenélgetni (a közelmúltban még Gengszter Zoltán is dobolt náluk beugróként), hivatalos hangzóanyaguk azonban soha nem jelent meg. Egészen 2016 júniusáig.

Persze ez az ETA már nem az az ETA. A régi tagságot egyedüliként Sáthy Róbert képviseli, és valahol azért tényleg agyzsibbasztó belegondolni, hogy ez a fickó kábé húszéves volt a feloszláskor, és most, ötvenen túl veheti kézbe zenekara legelső CD-jét. Amit elindítva rögtön fület szúr, hogy a csapat továbbra sem akar mindenkinek tetszeni, gyengébb idegzetűek talán már a légvédelmi sziréna intróként funkcionáló, hárompercnyi fülsértő visításánál lekapcsolják a mókát. Pedig csak ezután indul be a tizenkilenc (!) számos anyag olyan klasszikus nagyvadakkal, mint az öndefiniáló ETA, az Anarchia, az Átéltem az éjszakát, a Spicli, a Kommunista kábító, vagy épp a Munkát, kenyeret (patkányt, egeret). Sáthy becsületére váljék, a szövegeket ott sem írta át, ahol azok már kissé anakronisztikusnak hatnak (Rákosi rock 'n' roll, Timúr és csapata), maximum az elnevezésüket fazonírozta kissé – így változott át A nemzetközi helyzet fokozódik (Na és?) címe Jenki, jenkire, a Gyerünk, ásd elő a tankot! pedig Gyerünk, gyerünkre. A legjobb tétel persze még mindig a csapat egyik legismertebb darabja, a Menyhárt Jenő zseniális szövegével megtámogatott Nulladal („Néha nulla vagyok, néha meg egy / Nem osztok, nem szorzok, nekem egyre megy"), a legpoénosabb pedig az Űrdiszkó, amiben olyanokat énekelnek, hogy „Gyere ide, Szűcs Judith! / Hadd vegyem le a bugyid!" Hát igen.

Viszont a Történelmi hazugságok nem kizárólag a három és fél évtizeddel ezelőtti dolgokból kíván megélni, Sáthy úrék írtak néhány új dalt is. A Game Over, a címadó, vagy éppen a programadó Nézz a világ seggébe! egyöntetűen bizonyítja, hogy az ETA-nak még mindig bőven van mondanivalója, és az, hogy a bennük munkálkodó düh – sajnos vagy szerencsére – továbbra is ugyanolyan indokolt. A basszus mellett egyúttal éneklő (ezt a szót azért gondolatban tegyük erősen idézőjelbe) Sáthy és két társa, Kaiser László gitáros és Bencze Tibor dobos tehát nem csak a régi daloknak szolgáltatott igazságot egy punkcsapathoz képest egészen pofás hangzással, hanem a jelenkor képébe is beleköpött egy nagyot.

Öregecskedő punk veteránoknak az ETA – alakulásától számítva röpke harminchat év elteltével megjelenő – bemutatkozása maga lehet a nosztalgikus punk mennyország, amitől talán még lekonyuló tarajuk is egykettőre haptákba vágja magát, én pedig – akitől a dalok keletkezésének idején a legnagyobb elvárható rendszerellenes cselekedet az volt, hogy nem volt hajlandó aludni ebéd után az oviban – úgy tekintek erre az egészre, mint egy időkapszulára, ami az igazi nyilván a maga idejében lett volna. De azért 2016-ban is bőven érdemes vele megismerkedni. Hiszen ahogy maguk is éneklik: „nem számít a kor".