Shock!

Illik őszintének lenni: ugyan a borítójával összefutottam a november végi megjelenés táján, nem biztos, hogy meghallgattam volna ezt a lemezt, ha nem kerül elő az új Exodus kommentszekciójában annak igazolására, mennyire gyakran jelennek meg ma is atomjól sikerült thrashlemezek. Az alapállítással nem is tudok vitázni, a The Warriors Awakening... Brings The Unholy Slaughter! tényleg erősre sikerült. Ha mindezt az új Exóval szembeállítva nézzük, már kissé árnyaltabb a véleményem, ennek azonban több oka is van.

A svéd Eternal Evil négy tagja még a húszat sem töltötte be, ez pedig itt az első albumuk. A zenekar thrashben utazik, annak is leginkább a legkorábbi, a '80-as évek első felére és közepére jellemző verzióban. Vagyis még a műfaj Reign In Blood előtti érájának fogásai köszönnek vissza mind a hangzásképben, mind a szögegyenes, nyersen megfogalmazott, gyakorlatilag végig nyaktörő tempóval repesztő dalokban. Fűszerként, színesítésként ugyanakkor az Eternal Evil sem nélkülöz bizonyos még elvetemültebb, még gonoszabb ízeket: létezik egy alstílus, amit általában blackened thrashként szoktak/tunk emlegetni, és ha nem is dominánsan, de riffekben, tempókban itt-ott ennek jegyei is visszaköszönnek náluk. Túl azonban nem hangsúlyoznám a dolgot: alapvetően azoknak mond majd valamit a banda, akik kedvelik a '83-as, '84-es, '85-ös évjáratú thrasht.

A hangzatos című album egyes számú erénye mindenképpen a pusztító intenzitás, ami a kettes számú erénnyel, a srácok műfaj iránti, hallható fanatizmusával párosulva helyből rokonszenvessé teszi a zenét. Ugyanakkor itt jön be a képbe, amit fentebb írtam. Az efféle bandák kultikusabbak, ennél fogva talán első blikkre érdekesebbek is, mint a nem ritkán négy évtizede köztünk mozgó régi nagyok, a mestereket meg a követőket azonban sosem tanácsos összekeverni. Magyarán szólva, természetesen szó sincs róla, hogy az Eternal Evil lemosná a mai Exodust, Testamentet, Kreatort és társaikat a színről: a srácok remekül elsajátították a nevezettektől ellesett fogásokat, de még ezzel együtt is az út elején járnak. A lendület, az érzés már most is a helyén van, az egyéni hangon azonban még biztosan dolgozniuk kell, ezt ugyanis egyelőre nem nagyon hallom. Mivel azonban szó szerint tizenévesekről beszélünk, bőven van idejük.

Mint minden hasonszőrű alakulatnál, természetesen az Eternal Evilnél is konkrét riffgyűjtő versenyt lehetne rendezni: ott van például a harmadikként érkező Terror Of The Sphinx, amelyben az egyik korai Testament-alaptéma átmutált változata éppúgy visszaköszön, mint egy konkrét Black Magic-idézet, mivel azonban utóbbi annyira egyértelmű, hogy egyszerűen nem lehet nem szándékos, eszemben sincs ízekre cincálni a dalokat. Főleg, mert a crossoveresebb riffre rákanyarított Bestial Fornication, az ős-Slayert idézően megdörrenő Satanic Force, netán a régi Kreatorre hajazó Witch's Spell így is kiváló stílusgyakorlatok, tényleg ügyesen mondják fel a leckét a srácok. Még Adrian Tobar szóköpködésében is mintha Mille egyesülne egy professzionálisabb, erőteljesebb Don Dotyval. A hangzás persze nem éppen Jay Ruston- vagy Andy Sneap-szint, mint ahogy Eliran Kantor is szebben fogta volna meg ugyanezt a borítóképet, de érezhetően itt is inkább a régi éra felelevenítése lehetett a cél, nem pedig valami friss etalon megalkotása. Összességében a Fueled By Fire vagy a Bonded By Blood is valami egészen hasonlóban utazott jó másfél évtizeddel ezelőtt, bár az említetteknél – legalábbis az első lemezeken – a magam részéről több kiugró dalt véltem felfedezni, mint az Eternal Evilnél.

Nem klasszikus értékű kinyilatkoztatás az Eternal Evil első lemeze, becsúsztak rá alapjáratosabb pillanatok, és 42 perc helyett bőven elég lenne 32 is, de összességében jó hallgatni a bandát: a belőlük áradó energia és erő mindenképp impozáns. Plusz fél pontot meg is szavazok nekik emiatt.