Shock!

Gondolom, nem én voltam az egyetlen, aki módfelett várta már, hogy Gary Holt végre hazataláljon a saját zenekarához. Nem mintha az Exodus ne futott volna nélküle is remekül, és hát a Slayer is vele tudott igazán túlélni szegény Hanneman halála után, Exodus-album viszont nyilván nincs nélküle, a Slayer-állás pedig még úgy is elszívta ennek a lehetőségét, hogy oda épp túl sok kreatív energiát nem kellett Gary úrnak betolnia. Ha a Slayer nyugdíjazásának volt bármi pozitív hozadéka, az az Exo-gépezet felpörgése volt (illetve mellékfolyományként, hogy a felszabadult Kragen Lum jobb híján tető alá hozott egy új Heathen-albumot, aminek amúgy szintén itt volt már az ideje). Előzetesen ők maguk is kiemelten lelkesnek tűntek, és egy nyers, végtelenül agresszív lemezként promózták az új művet, ami engem fel is villanyozott, mi több, az első előzetes dal alapján alátámasztottnak is éreztem a dolgot. Elsőre el is vitt magával a lelkesedés a teljes anyag kapcsán is.

Anno az „újjászületett" csapat a Tempo Of The Damned lemezzel igen magasra tette a lécet, olyannyira, hogy véleményem szerint azt megugrani azóta sem sikerült. Ezen a Persona sem változtat, bár közelebb van hozzá, mint például a legutóbbi Blood In, Blood Out, ami távolabbról szemlélve azért tartalmazott töltelékdalokat is, és összességében is inkább tűnt könnyedebben kirázott stílusgyakorlatnak, mint az idei az eresztés. Mostanra a direktebb megfogalmazáshoz való visszakanyarodás jegyében az Exhibit A és B környékén jellemző epikus hosszúságú dalok is eltűntek (oké, azért nem teljesen, de arányában mindenképp), tehát úgy fordultak rá erre az új albumra, hogy joggal várhattuk: erényeik színe-javát lecsontozva hozzák majd felszínre a friss dalokban.

Nem beszéltek persze a levegőbe, sem Holt, sem a vlogjaival időről-időre bejelentkező Zetro: az Exodus tulajdonképp azt hozza, amit tőlük elvárnak: a jól bevált, jól ismert elemek alkalmazásával, saját formuláik szerint felépítettek egy nyers, feszes albumot. De ennyit, és igazából nem többet. Mindez erény épp úgy lehet, mint felróható (ki-ki súlyozza ezt majd úgyis meglátása szerint), ami tény: ennyi év után tulajdonképp száz százalékosan önmagukat igyekeznek nyújtani, nem is különösebben törekedve arra, hogy bármerre kitekintsenek. Megjegyzem, soha nem értettem, miért kell mindig mindenkitől kategorikusan elvárni a folyamatos megújulást, formálódást, ad abszurdum: fejlődést. Főleg olyan zenekarok esetében, akik tulajdonképp stílusuk alapító atyjának számítanak. Akadnak nyilván ma is olyan csapatok, ha nem is sokan, akik ennyi évtized után is tudnak innovációt vinni a műfajba, új formában nyúlni a régi alapanyaghoz (thrash esetében egyértelműen a Vektor a zászlóvivő, de a Conformicide környékén számomra például a Havok is tudott számomra izgalmas módon hozzátenni). Egy erős album azonban nem csak ettől erős, ahogy a „kiszámíthatóság" sem feltétlen egyenértékű a csalódással.

A Persona Non Grata tulajdonképp biztonsági játék, mégis erősebb, mint elődje volt, sőt, talán a Tempo óta nem készült ilyen erős albumuk. Ami pedig a hagyományos önpanelezést illeti, pár hallgatás után mögé lehet azért ezeknek is látni. Ennyi dallamos szóló például nem tudom, helyet kapott-e valaha Exo-albumon (fura is ez a Holt/Altus tengelytől, bár nem áll rosszul nekik amúgy), és annak ellenére, hogy Zetro is hozza a szokásos veszett kutyaként acsarkodó előadásmódját, nála is akadnak olyan lazább, szolidabb refrének, amik meglátásom szerint épp, hogy nem mondhatóak evidensnek. Az ízes pillanatok közé sorolnám a Slipping Into Madnesst, amely szinte a Fabulous Disaster-időkhöz nyúl vissza, ahogy a jópofa akusztikus felvezetővel megbolondított Lunatic-Liar-Lordot is, amin fogást leginkább csak nyolc perc körüli hossza adhat. Mindettől függetlenül most is van olyan érzésem, hogy néha mindez csak ujjgyakorlat részükről.

Ha a Tempo volt tíz pont (márpedig), a Persona a fentiek nyomán nyilván nem lehet maximális, a rajongói túlértékelést elkerülendő maradtam végül a nyolc pontnál.