Shock!

Igyekszem nem elragadtatni magam, de nehéz lesz, az új Exodus lemez ugyanis megint olyan szinten gyalul, hogy az valami egészen félelmetes. Fogalmam sincs, milyen kreativitást növelő szerekkel cserélte fel Gary Holt a cracket és a heroint, de a 2004-es visszatérést jelentő kolosszális Tempo Of The Damned óta a gépezet olyan energiával pörög, mint talán a fénykorban, két évtizeddel ezelőtt sem.

A felállás persze megint változott a legutóbbi Shovel Headed Kill Machine óta, ezúttal azonban csak a furcsa mentális betegségéből kigyógyult Tom Hunting tért vissza a csapatba, Paul Bostaph tehát ismét nem tudott megmelegedni egy fix helyen.

A 2005-ös lemez egy zord, félelmetes, ezertonnás tankot mutatott, kiismerni azonban nem volt könnyű, sokaknak bele is tört a bicskájuk. Az intenzitás szintje a The Atrocity Exhibition-ön is hasonló, az azonban egyértelműen hallatszik, hogy a turnézás során véglegesen összeérett a zenekar jelenlegi kreatív magja. Ugyanolyan brutálisan durva ez az anyag, mint elődje, de sokkal könnyebben belemásznak a füledbe a nóták, arról nem is beszélve, mennyire naprakész és modern a zene. Benne van minden, ami az Exodust Exodusszá tette a '80-as években, olyan régisulis Bay Area thrashriffek jönnek szembe veled, hogy az valami csoda, de nyugodtan kimondhatjuk, hogy ebből a generációból ma már egyszerűen senki sem játszik olyan invenciózus, kreatív és a mai modern brutál zenékhez képest is abszolút naprakész muzsikát, mint Gary Holték. Fogalmam sincs, hogy csinálják ezt, de a végeredmény lenyűgöző.

Valahogy mindig is divat volt az a hozzáállás, hogy csakis a dallamosodás, a könnyebb, emészthetőbb vonal felé mozdulás jelenthet igazi zenei fejlődést, pedig az Exodusnál jobb példa nem is létezik ennek megcáfolására. Hihetetlen finomságok rejlenek ebben a 8 nótában (plusz intro), komolyan fel nem fogom, honnan szed Gary 43 évesen ennyi új ötletet, miként képes ilyen gördülékenyen egymásba fonni a gyilkosabbnál gyilkosabb riffeket, ennyire magától értetődővé varázsolni ilyen hosszú, összetett, váltásokkal telezsúfolt dalokat. És mindezt úgy, hogy a mostanság durvaként, súlyosként aposztrofált bandák nagyrésze nyálas, udvarias popzenét produkál ahhoz képest, ahogy az Exodus végigrongyol az emberen.

A nagyívű Call To Arms bevezetést leszámítva csak a pörgős nyitónóta, a hihetetlen energiákat felszabadító Riot Act van 5 perc alatt, ez azonban egy cseppet sem baj. A Funeral Hymn és a Children Of A Worthless God egyaránt 8-8 perc felett mozognak, de egyetlen felesleges momentumot sem tudnék mutatni belőlük. Előbbi irgalmatlan betonozással indul, majd csipegetős tempójú, roppant fogós témává fejlődik, utóbbiban pedig a műfaj legszebb hagyományait felelevenítő zakatolást mutatnak be, Rob Dukes meg előáll benne élete első dallamos refrénjével. Az As It Was, As It Soon Shall Be a lemez legzordabb középtempóit hozza, hogy aztán a több mint 10 perces címadóval elérjünk a csúcsponthoz. Voivodosan disszonáns, pszichopata témák váltják egymást döbbenetesen súlyos belassulásokkal, a refrén még úgy is elsőre beléd ég, hogy Dukes végig fába szorult féregként üvölt, a kifejtős szólóorgia után csak úgy a semmiből előkapott riff pedig akár a Bonded By Bloodon is szerepelhetett volna. Nehezen tudnék erre mást mondani, mint hogy zseniális. Ugyanez persze a csuklógyilkoló Iconoclasm-re, a szintén disszonáns, betegesen ritmizált riffekkel, torzított énekkel kábító Garden Of Bleedingre és az anyagot velőtrázó thrash rifforgiával záró Bedlam 1-2-3-re is simán áll.

Holt és Lee Altus játékát aligha kell külön méltatnom, megalázóan zenélnek, de Jack Gibson basszusgitáros játékára is érdemes odafigyelni a háttérben. Dukes hisztérikus hangja valahogy még erőteljesebb, mint legutóbb volt, jobban, színesebben is bánik vele, tökéletes választás volt a csapatba, nem hiányzik innen sem Zetro Souza, sem szegény Paul Baloff. Tom Hunting is simán ott van az abszolút elitben, a Lombardo, Benante, Vinnie Paul ligában, kevesen érzik annyira az efféle zenét, mint ő. Kétlábdobos technikázásait, pörgetéseit és a tamokon bemutatott köreit csakis üveges szemmel lehet hallgatni. A hangzásért Andy Sneap felelt, így aztán sejthető, mennyire rendben van, tökéletesen érvényesül az a bizonyos jellegzetes Exodus gitársound és a ritmusszekciónak is olyan alja van, hogy azt tanítani kellene.

Lehet erőlködni, a gyökerekhez való visszatérést hangsúlyozni, nyomatni a hangzatos jelmondatokat arról, hogy megint olyanok leszünk, mint 1986-ban, sőt, még inkább, de az összes efféle rockzenészi nyilatkozat üres pofatúráztatássá válik, ha szembesülsz egy olyan lemezzel, mint a The Atrocity Exhibition. Ha tudni akarod, mit jelent 2007-ben az a szó, hogy thrash, azt csak és kizárólag innen tudhatod meg.