Shock!

Az Exodus sosem tartozott a szerencsés sorsú zenekarok közé. A rossz szerződéseknek, töketlen kiadóknak, pénzéhes menedzsmenteknek köszönhetően már a '80-as évek közepén elhúzott mellettük a thrash első vonala a műfajt velük közösen alapítókkal (ha lenne igazság a földön, eleve nagy ötösről beszélnénk...), majd a második hullám is magabiztosan előzte őket a Testamenttel, a Death Angellel és társaikkal.

Ha Gary Holték néhány évvel korábbra, az ezredforduló metal revivaljának időszakára időzítik a visszatérő Tempo Of The Damned album megjelentetését, alighanem most is előbbre tartanának, mint így, hiszen a mai fiatalabb generációk szinte egyáltalán nem ismerik őket. Hiába imádja azonban mindenki a „mi lett volna, ha" típusú kérdéseket, azoknak ilyen esetekben tényleg nincs sok értelmük. Főleg, amíg a csapat így hozza azt az elsöprő formát, amit az ő generációjukból ma már jóformán senki sem képes nyújtani.

Az Exhibit B: The Human Condition az újjáalakulás óta megjelentetett három lemez nyílegyenes folytatása, de ugyanúgy önálló arculattal rendelkezik, mint azok. Párjával, az előző The Atrocity Exhibition: Exhibit A-vel összehasonlítva kissé talán dallamosabb és kevesebb rajta a 21. századi disszonáns téma is, de a stílus és az intenzitás jottányit sem változott. Vagyis ha könnyed hallgatnivalóra vágysz, azt továbbra sem az Exodustól kapod meg. Gary nem igyekezett azon, hogy verze-verze-refrén-verze-refrén-szóló-refrén dalszerkezetekben gondolkodjon, a dalok ugyanolyan hosszúak, szerteágazók, mint legutóbb, és ez már akkor is sokak gyomrát megfeküdte. A minőség azonban továbbra is óriási, ez itt tényleg a thrash legfelső foka.

A lemez legkönnyebben emészthető dalai nem meglepő módon azok, melyekhez klipet is forgattak: a gyors középtempóban zakatoló Hammer And Life és a brutalitása ellenére röhejesen fogós refrénű Downfall kiirthatatlanul eszik be magukat az agyba, de voltaképpen csak idő kérdése, és a többi szerzemény is megadja magát. Az említettekhez hasonló egyértelmű csúcspont még a Beyond The Pale és az egyetemi gyilkosságokkal foglalkozó szövegű Class Dismissed (A Hate Primer) is, amik ugyan egyenként 7 perc fölé kúsznak, mégis már a második-harmadik körben együtt lehet üvölteni a veretes sorokat Rob Dukes-szal, aki lemezről lemezre egyre jobban és változatosabban hozza magát. Hajlamos vagyok azt mondani, hogy néhol most már szinte tökéletesen egyesíti elődei, a néhai Paul Baloff és Zetro Souza legjobb vonásait, és ez valahol óriási fejlődés a kezdeti időszakhoz képest. Akkoriban szinte kizárólag a pusztító intenzitásra, erőszakosságra ment rá, ami teljes mértékben megmaradt, de azóta nagyon megtanulta a hangulat fokozását is: ahogy játszik továbbra is viszonylag szűk skálájú torkával, netán megnyom, kihangsúlyoz egy-egy szót, szótagot, az bizony tanítanivaló.

A legbrutálisabb új dalok talán a domináns gyors tempókkal szakító, vonszolósan súlyos és nyomasztó Nanking, valamint a 9 és fél perces The Sun Is My Destroyer lettek, de az old school Burn, Hollywood, Burntől elkezdve a lidércesen dallamos Democide-ig voltaképpen sehol sem csökken az energiaszint. Ez a kompromisszummentesség nyilván nem hat abba az irányba, hogy mindenki egyként istenítse a 73 perces lemezt, de ahhoz azért süketnek kell lenni, hogy ne halljuk, mennyire fölényesen zenél a csapat. Gary és Lee Altus gitárjátéka például nemcsak a thrash műfajban, de az egész metal színteret tekintve is párját ritkítja, ráadásul ezúttal több helyen is fület gyönyörködtető ikertémák színesítik a többkörös szólóorgiákat. Ez ilyen mennyiségben mindenképpen újdonság az Exodusnál. Tom Hunting dobolása szintén nem mindennapi, ugyanúgy érdemes rá külön odafigyelni, mint mondjuk Dave Lombardóra is, mert számtalan olyan apró finomságot csempész a szögelős ütemek közé, ami csak és kizárólag rá jellemző. A szokás szerint Andy Sneap védőszárnyai alatt formálódott hangzás is ugyanolyan tökéletes, mint az utolsó lemezeken.

Lehet, hogy elfogult vagyok az Exodusszal kapcsolatban, de ennek az az egyetlen oka, hogy ezt a zenét ma már gyakorlatilag senki sem játssza olyan színvonalon, mint ők (legfeljebb a Slayer, ha úgy összeáll náluk a kép, mint mondjuk legutóbb). Ha szereted ezt a műfajt, az Exhibit B kötelező hallgatnivaló, és van egy olyan érzésem, hogy idén nem is nagyon akad majd méltó kihívója.