Shock!

Ethan Brosh egy bostoni fiatalember, aki igyekszik művészetét teljességgel a '80-as évek gitárhősei által meghatározott zenei világba illeszteni. Azt a fajta gitárzenét adja elő, ami a virgamesterek hőskorában volt meghatározó, tehát a virtuóz módon előadott, de mégis dallamos, dúdolható szólók jellemzik előadását. Akinek tökúj a fickó, annak rögtön az elején mondom, milyen stílust várjon: Satriani, korai Tony Macalpine, illetve ezek holdudvara.

A Live The Dream főszereplőnk második albuma, és ezen nagyjából azt a stílust viszi tovább, amely a bemutatkozó lemezen is fellelhető volt. Ethan kapcsolatai elég kiterjedtek lehetnek, ugyanazokkal az figurákkal dolgozik, mint akik a '80-as, '90-es évek meghatározó elemei voltak. Az első – Out Of Oblivion – című album borítóját Derek Riggs készítette, aki lényegében megfestette az Iron Maiden arculatát. (Az új borító grafikájának szerzőjét inkább hagyjuk, borzalmas lett.) Annak producere Chris Tsangarides volt, a mostani keverést pedig Max Norman végezte, ez utóbbi fickó számomra egyébként is kedves név, hiszen többek között a Death Angel Act III-je, a Megadeth Countdown To Extinctionje és Youthanasiája is az ő nevéhez köthető zenei rendezőként. A Live The Dreamen emellett további ismert nevek is felbukkannak: az albumot a Carmine Appice tulajdonában lévő Rocker Records jelentette meg, bár manapság erős kérdés, hogy ez mennyit jelent a siker szempontjából, ám mint fentebb említettem, kapcsolatok felől nézve azért nem rossz. Basszusgitáron David Ellefson is besegített, aki tán mostanában épp csak a Fehér Házban nem játszott, bár ki tudja.

Ilyen háttérrel már nem is lehet rossz zenét készíteni, gondolnánk. Ettől azért én óvatosabb vagyok, sőt, igazából gyanakvóvá tesz a vevőcsalogató névsor. Úgy kezdtem neki a lemez hallgatásának, mintha sose hallottam volna a gitárosról, ezzel tompítani lehet az esetleges csalódást. Azonban nincs ok megrezzenni: Brosh tartja az arányokat, megmaradt a slágeresség, néhol olyan, mintha Jake E. Lee riffelgetne, máskor a már említett Maiden világa köszön be (Forbidden Pleasure). Mindezekre folyamatos szólózás épül, visszafogottan eljátszott, lassabban elővezetett dallamok kevésbé.

Érdekes próbálkozás a Bottomless Pit. Úgy hangzik, mint egy hegedűverseny, ám hirtelen felváltja egy rock'n'rollos középrész, ahol már-már partyhangulatban is érezhetjük magunkat, aztán mindenféle átmenet nélkül visszajön a kezdő verze, Yngwie nevét lehetetlen elhagyni, téma lezárva. A Knock On Wood AOR jellegű hangulatot varázsol a térbe, itt nagy szerepe van a visszhangosított hangzásnak, igazából ez egy átkötő dal a folytatáshoz. A Space Invaders, amelyre videót is forgatott Ethan, épp olyan, mintha az előző lemezről játszaná a The Hit Mant, csak nem úgy emlékezne rá. Fütyülgetésre késztető dal, a szólójában mindenféle figurát felvonultató szerzemény, arpeggiók, őrült skálák és tappingelések is fellelhetők benne, adózva a kor követelményeinek.

Neves vendégünk, Dave Junior Ellefson állítólag a Suspicious Exchange című flamencóban bukkan fel először, majd a dögös Rude Awakeningben. Ha őszinte akarok lenni – és az akarok lenni –, elmondhatom, hogy az égvilágon semmiben nem tűnik fel, hogy itt ki basszusgitározik, sajnos sokat nem ad hozzá a hangulathoz. Éppen bele lehet magyarázni, hogy némi megadethes gonoszság vegyül az alapba, de csak az előbbi tények tudatában. Önmagában hallgatható szám, rokonszenves ikergitárokkal, de semmi több. A lemez egyik legkellemesebb tétele a Clean Slate. Tiszta lap, ahogy mondja, olyan is: torzítás nélküli, dúsan visszhangosított, atmoszférikus líra, akármit is jelentsen ez, Itt a hangzás a főszereplő, nem a skálák, még ha vannak is, ebből szívesen fogadtam volna többet is.

A továbbiakban sem változik a felállás, a lemez nem hordoz nagy meglepetéseket, az Up The Stairway című szerzemény hoz ugyan némi újítást. A címválasztás nem véletlen, az örökbecsű Stairway To Heaven átértelmezését kapjuk meg. A legjellemzőbb dallamok és akkordok köszönnek vissza, csak éppen díszítő jelleggel, hogy felismerjük a kiindulópontot, egy remek tisztelgés az öregek előtt. A lemezt záró Crying Moon erős Jason Becker hatásokat mutat, a tremoló éppen úgy hajlik Ethan ujjai alatt, ahogy annak idején a Perpetual Burnön. Ez is csak egy hangfestős darab, nem igazi dal.

Ethan Broshsal kapcsolatban általánosan elmondható, hogy hangszerkezelése hibátlan, a szobája valószínűleg ki van tapétázva gyermekkorának kedvenceivel, ez öltözködésében is megnyilvánul, ebben nincs hiba. Apró hiányosság, hogy a karizma egyelőre nem itatja át a produkciót. Nem érzem azt a nagy löketet, amely megadná, hogy huzamosabb ideig hallgassam a dalokat, legyen szó akár rockerkedésről vagy épp flamencóról. Tudjuk, hogy nem egyszerű kitűnni a tömegből, mert se szeri, se száma a jó gitárosoknak, és az is nagyon tiszteletreméltó, ahogy ezt a produktumot létrehozta Brosh. Viszont az isteni szikra még hiányzik.