Shock!

Igencsak meglepődtem, mikor utána nézve a német bandának megtudtam, hogy a srácok lassan tíz éve gyártják a nehézfémet, idei lemezük pedig az ötödik a sorban. Bevallom, a Vulcanus-t hallgatva nem számítottam volna ilyen előéletre, mert ugyan egész korrekt anyagot szállított le most az öttagú sörvedelő brigád, lelkesebb lennék, ha az új albumuk lenne mondjuk a második.

Az előző lemezek ismerete nélkül hallgattam tehát a Vulcanus-t, és biza, kellemeset csalódtam. A fő csapásirány, mi más, melodikus death metal. Tényleg, lassan egy külön államot alapíthatnának azok a zenészek, akik ezt a fajta zenét művelik manapság, a FMT legénysége azonban a jobbak közé tartozik. Ugyan maga a muzsika, amit játszanak, hemzseg a korábbról, máshonnan már eléggé ismerős témáktól, esetenként hangszínektől, az összkép mégis nagyon bíztató.

Az Accompanied By Death nyitja az 56 perces lemezt, és itt egyszerre vannak jelen a Children Of Bodom tipikusan finnes, neoklasszikus melódiái valamint a korai In Flames (The Jester Race) death-es fröcsögése. A Blanknessben marad a Flames verzevezetése, a refrén viszont teljes mértékben a srácoké, egész hallgatható is. Itt még egy nyúlfarknyi szintiszólót is megereszt egy fantomzenész, akiről semmi infót nem találtam.

Nyugtató a Culture Of Fear akusztikus, kissé az Opeth-et is idéző témázgatása, a fiúkat ezután simán tiszteletbeli svéd vagy finn állampolgárokká avathatnák. Furamód hasonló szellemiségű a címadó dal is, amely méghozzá teljesen instrumentális is. Ez egyébként messze a lemez legjobbja, remek a melankolikus gitártémára rá-ráérkező szaggatott riffelés, és nagyon jammelős hangulata van az egész nótának, amitől egyszerre kap egy csipetnyi ősrock érzést.

Az album második fele amúgy erősebbre sikeredett, errefelé csökkennek a Soilwork/In Flames hatások, a pacsirta, Mathias Von Ockl is gyakrabban használja mély fekvésű hörgőzését. Megemlítendő még az Accelerate Or Die amelyben a germán thrashben verhetetlen Destruction főnök Schmier és társa Mike Sifringer gitáros vendégeskedik. Ez a dal egyáltalán nem thrash, nem is illene ide, ugyanakkor mégis olyan, mint egy tipikus Schmier-féle sikálás: gyors (a címéből adódóan ugye nem is lehetne máshogy) és agresszív. Emellett még a záró Wasteland sikerült kiemelkedőre, amely egy alapvetően lassabb szerzemény, akusztikus aláfestéssel és kiábrándult, monoton szövegmondással (Anselmo után szabadon...).

Először nem dobtam az agyam a falra a Vulcanus-t meghallgatva, de többszöri végigpörgetés után kimondottan tetszik. Adnék is rá egy kilencest, ha kevesebb lenne a hajlongás a nagyok előtt és több a saját ötlet.