A diszkográfiában hatos sorszámot viselő The Sun Comes Out Tonight igazi, hamisítatlan Filter lemez. Benne van minden, amit Richard Patrick és éppen aktuális háttérzenészei valaha is pofásan tudtak művelni, de sajnos itt figyel valamennyi azon jellemző is, ami miatt a legtöbbünk apró gondolkodás után képen tudná törölni a jó Richardot. Már a szokás szerint nagyhangú és sokat sejtető beharangozó nyilatkozatok is valami ilyesmit ígértek, hiszen ki nem kapta fel a fejét arra, mikor Patrick olyanokról beszélt, hogy az új lemezanyag a csapat legsikeresebb és legjobban sikerült produkcióját, a Title Of Recordot idézi majd meg, emellett pedig a debütáló Short Bus is mindvégig lelki füleik előtt lebegett a stúdióban, különös tekintettel egy bizonyos Hey Man, Nice Shot című dalocskára. Féltem tőle, hogy ennek a nagy erőlködésnek elhaló és a legkevésbé sem kéjes nyögés lesz a vége, mindehhez pedig hozzájárult, hogy Richie mindig is szeretett lódítani, nem mellékesen különböző hullámok hátára felkapaszkodni. Azon nyilván már meg sem lepődtem, hogy a legutóbbi, egyébként egészen frankó The Trouble With Angels óta ismételten (ki tudja hányadszor, és ki tudja hányszor még) szélnek lett eresztve a díszes kísérőmuzsikus kompánia, de hősünk meg is mondta kerekperec: ez bizony itten nem egy zenekar, hanem egy projekt. Tetszik-nem tetszik, coki.
A hatodik Filter lemez ismeretében most már tényleg egyértelműen úgy gondolom, hogy Richard Patricknek gyógyszerésznek kellett volna mennie. Mivel senki nem bánik olyan biztos kézzel a patikamérleggel, mint ő: pontosan tudja (és tudta is mindig), hogy hova kell egy csipetnyi koszos gitár, hova egy maréknyi üvöltés, máshová némi leheletnyi püntyögés, vagy éppen egy kávéskanálnyi dallam. Mindent csak érzéssel – de nem feltétlen ízléssel. Ez a lemez ugyanis – mint kábé az Amalgamut óta valamennyi – csak úgy okádja kifelé magából a megszerkesztettség érzését, azt, hogy itten pontosan felmérték és kipróbálták, hol fogsz elégedetten hátradőlni a riffek súlyától, hol olvadsz el a dallamoktól, és hol vágod a falhoz a plüssöket a felrobbanó adrenalintól. Ha meg nem, akkor a hiba minden bizonnyal a te készülékedben van. Pedig az alapkoncepció még olyan szép és jó volt: Richard, és a rajta kívüli egyetlen jelenlegi valós zenekartag Jonathan Radtke gitáros tényleg a banda ősidejét alapul véve, mindössze egy dobgép segítségével bevonultak a stúdióba, hogy felvegyenek egy Gurney And The Burning Books névre hallgató dupla lemezt, amelynek első korongja a Short Bust, a másik pedig a Title-t idézte volna, hogy mindezt egy független, kis kiadónál adják ki. Hogy ezt tényleg így akarták-e, vagy Mr. Patrick újfent lódított egy méreteset, tudja a fene, de az biztos, hogy a Gurney cím alapból sokkal jobban hangzik, mint a The Sun Comes Out Tonight szólánc-klisé. A tervek aztán mentek a kukába, Gurney átkeresztelkedett, a két lemezből végül egy lett, és képbe került a Sony-közeli Wind-Up Records. Azonban a The Sun Comes Out Tonight minden de ellenére még így sem lett hallgathatatlan szemét, közel sem, csak éppen sokkal jobb is lehetett volna. És bődületesen kilóg az a bizonyos hátas-végtag.
A nyitó We Hate It When You Get What You Want (ez milyen remek cím már!) nyitás plasztikusan megmutatja, hogy milyen a Filter, ha jó: harapós gitárok, elszórt dallamok, nagy üvöltés-hegyek, némi laza elektronika a háttérben, ez itten tényleg a Short Bus árnyéka, csak persze egy fokkal befogadhatóbban. A kettes, beharangozó single-nek választott What Do You Say ugyanezt az iskolát képviseli, bár ezen már kissé hallatszik a kasszacsörgés, és az is, hogy a Hey Man, Nice Shot valóban igen komoly példaképnek számított. A recsegő gitárfelütést merengő, ellazult énekdallamok követik, hogy a refrén végül fülsüketítő üvöltésekkel tarkított dühhimnuszba torkolljon – ezerszer hallottunk már ilyet, és még sokkal többször fogunk, de mindannyiszor jólesik, ráadásul ez már tipikus Filter-sormintának is tekinthető. Az első váltást a hármas Surprise lazább, cukormázasabb, és mindenekelőtt sokkal, de sokkal befogadhatóbb dallamai hozzák el – hiába, az amerikai piac bezony nagy úr. Patrick hangja tényleg erőteljes, úgyszintén füleket gyönyörködtető a Bob Marlette csúcsproducer és jelen esetben szerzőtárs által kreált hangzás, de ez akkor sem az én világom, és ha az újkori Linkin Parktól nem veszi be a gyomrom, akkor a Filtertől sem fogja.
A címadó a Deftonestól kikölcsönzött gitártémákkal (de nem énekdallamokkal!) támad, és mint ilyen, a jobb eresztések közé tartozik, majd jön az a szakasz, ami a lemez szürke eminenciásait rejti. Mind az It’s Got To Be Right Now visszafogott őrjöngése, mind a This Finger’s For You szaggatott ritmusú elektronikája, mind a Self-Inflicted iskolai tömeggyilkosokat mintegy szociális áldozatként bemutató karcos durvulata, mind pedig a First You Break It szellősebb megoldásai egytől egyik jól hallgathatók, a Self-Inflicted különösen bejön, de egymás után pörgetve őket összefolynak, harmadszorra sem vágom kapásból, éppen melyik szól, és nem túl sok mindent tudok felidézni belőlük utólag. Mindegyikben van egy atom riff felütésnek, én meg fülelek, hogy na végre, ez az, aztán valahogy azonmód el is lobban a rőzseláng. Úgyhogy kezd átható blöffszag terjengőzni a levegőben, pedig önállóan, mondjuk egy film akciójelenetei alatti betétként, mind lazán megállná a helyét.
A Burn It viszont számomra a korong csúcspontja, itt tényleg belénk váj az a ritka fogós elektronikus groove, és hasonlóan jól eltalált az egész lemezre elsőként elkészült, pattogós Take That Knife Out Of My Back is. Viszont eddigre már valami ordenáré módon irritálónak érzem azokat a végtelenül monoton, mechanikus puffogásokat, amiket ugyan élő dobos ad ki magából, ám bárminemű ötlet, urambocsá érzelem nélkül - sajnos nagyon érződik, hogy a tizenkét tétel eredetileg japán dobolóval íródott. A dalcsokor vége aztán természetesen a totális merengésé és magunkba fordulásé: az It’s My Time egy kissé hatásvadász, ennek ellenére kifejezetten szép, egy szál zongorás darab. A szövegről első fülelésre azt hittem, hogy egy haldoklóról szól, és ez – Richard szavai szerint - voltaképpen igaz is, ám még inkább egy olyan személyről, akit éppen meg akar ölni valaki. A záró, állítólag az alkoholfüggőség miatti elszigeteltségről valló It’s Just You sajnos már kezdeti, csilingelő effektjeivel is idegesített, és hát később sem lesz jobb. Ez bizony az amerikai piacra szánt sláger instant verzióban, színtelen-szagtalan melódia, kicsit U2-s (azaz bonósan idegesítő, túljátszottan modoros) nyújtások, szenvelgések tarkította por, vízben könnyen oldódik. A korong mélypontja ez, ahol ráadásul ismét úgy érzem, hogy Richard kicsit kacsintgat a Linkin Park farvize felé. Könyörgöm, ne legyen igazam!
Szóval ennyi az új Szűrő anyag Mr. Richard Patricktől, a jó patikustól, és elsőre hiába hajítottam messzire prüszkölve, hogy jajj, mi ez már megint, vigye, aki akarja, ha most, több meghallgatás után egyszerűen nem tudok komolyan haragudni rá. Richie ugyan borzasztóan, görcsösen erőlködve szeretne sikeres lenni, érvényesülni, újra visszajutni a csúcsok csúcsára, de közben azért ír néhány nagyon jó dalt is. Nem mellesleg az új sikerek is elérhető közelségben vannak: a korong a Billboard 46. helyén nyitott, amilyen magasságban pedig az Amalgamut idején, bő tíz évvel ezelőtt jártak utoljára. És tényleg azt kívánom, jöjjön neki össze a dolog, hátha akkor végre lazábban, ösztönösen, kevésbé számítóan áll a dalszerzéshez. Mert igazán úgy menne neki.
