Shock!

Számtalan alkalommal ment rajta a vita, hogy helyes döntés volt-e Mike Portnoy részéről elhagyni a Dream Theatert, illetve ha már meghatározó emberekről van szó, akkor Neal Morse Spock's Beardből való kilépése is felvillantott néhány kérdőjelet a progresszív műfaj és általában az igényes rockzenék kedvelőinél. Portnoy esetében a magam részéről eddig csak üdvözölni tudtam a dobos döntését, hiszen mind az Adrenaline Mob, mind a Transatlantic, és persze a 2012-es Flying Colors bemutatkozó lemeze is sokkal meggyőzőbbre sikerült, mint a Dream Theater legutóbbi albuma. Nem mintha utóbbival különösebb bajom lenne, de Mike megmozdulásai kétségkívül újszerűbbek, frissebbek és izgalmasabbak voltak. A tavalyi The Winery Dogs projekt sem sült el rosszul, ellentétben a dobos ovisok és bölcsisek párbeszédei közé bekopizható nyilatkozataival, amelyek kivesézését most inkább mellőzném is.

Úgy gondolom, a Flying Colors kapcsán felesleges a történelemóra, hiszen aki ide kattintott, nyilván tisztában van vele, kik is alkotják a most már bejáratott zenekarként működő formációt. Ha esetleg valakinek mégsem tiszta, ki is valójában Mike Portnoy, Neal Morse, Steve Morse, Dave LaRue és Casey McPherson, annak annyit elárulhatok, hogy az utóbbi fickót leszámítva a jelenlegi (és hajdani) progresszív rock-színtér tortájának krémjébe tűzdelt marcipánfigurákról beszélünk. Ennyi információ talán elég is ahhoz, hogy azok is elindítsák a lemezt, akik még soha nem hallottak a fenti csókákról. Persze később lesz még szó róluk, de most inkább koncentráljunk arra, hogy miféle muzsikát is pakoltak rá a második kiadványukra.

Leginkább örömzenének lehetne nevezni, amit ez a négy kivételes képességű muzsikus és egy hozzájuk képest még nagyon fiatal énekes követett el immár második alkalommal együtt. Változatosságát tekintve hasonlíthatnám akár egy színpompás Monet-festményhez is, ha már a zenekar nevéből indulunk ki. A Hugh Syme által kreált borító is többnyire a zene sokszínűségére utal, és ez a koncepció pontosan illik a csapat által közvetített mondanivalóra is a bookletben található repülő színes léggömbökkel, de legfőképpen a repkedő színpompás állatokkal.

A progresszív rock '70-es években lefektetett alapjai már az első hangoktól kezdődően megjelennek: a zenekar egy komplex, gazdagon hangszerelt, ezernyi érdekes momentumtól és hangulattól ékes, 12 és fél perces szerzeménnyel indítja az albumot, és a hosszúra nyúlt bevezetőben fel is vonultatják teljes fegyverarzenáljukat. Morse gitárját még soha nem hallottam olyan simogatóan gyönyörűen akkordozni, mint ahogy a négyperces instru bevezető után megszólal. Casey McPherson és Neal Morse egymás között osztja meg az énektémákat, és bármennyire is kiváló frontember, iletve énekes Casey, amikor Neal megszólal, még kevéske hangja ellenére is hatalmas töltés költözik a nótába. Le sem tagadhatja Spock's Beard-ös múltját, mert már itt az elsőként megszólaló Open Up Your Eyesban is olyan védjegyszerű pillanatokat hallhatunk, amilyeneket eddig szinte csak a kultikus prog rock banda lemezein és Neal egyéb kiadványain tapasztalhattunk meg. A nagyszerűen felépített dal végén egyszerre csak felébrednek a zenészek, és miután Portnoy elkezdi püfölni a bonyolult ritmusképleteket, hirtelen abba is hagyják a villantásokat – mindezt úgy, hogy szerencsére senkinek sem marad hiányérzete.

A meggyőző kezdés után Dave LaRue torzított basszusfutamaival folytatódik a műsor egy lendületes, vérbeli rocknótával, a Mask Machine-nel. A Bombs Away kicsit visszafogottabban és szaggatottabban menetel, de a profin kidolgozott vokálok és refrén miatt megint nem lehet semmibe belekötni. A dal vége felé megszólaló hegedű pedig akkora ős-Kansast felidéző momentum, hogy csak na... A The Fury Of My Love-ot Casey vezeti elő kicsit visszafogott énekléssel, de a végére aztán kiterebélyesedik a szám: a megindító dallamok miatt ez a nóta egy csöppet talán túl populárisra is sikeredett, de ez sem feltétlenül baj, mert ez a fajta – még egészségesnek nevezhető – kommerszség is nagyon jól áll nekik. Sőt, itt érkezik el az album egy olyan pontra, amikor az ember már elvárna egy bombasztikus, kitörölhetetlen refrént és a már említett Mask Machine-hez fogható energiát. Persze a fiúk jól tudják, mi fán terem a dramaturgia, és ötödikként meg is érkezik az elsőként klipesített dal. Az ember már az első pillanatokból is sejti, hogy A Place In Your World fantasztikus lesz, és amint több szólamban felcsendül a refrén, egyszerre jelentkezik a libabőr és a hidegrázás. A folytatásról sajnos már nem tudok ennyire lelkesen beszélni, ugyanis a Lost Without You-t igencsak feleslegesnek érzem az eddigi színvonalhoz képest, de a One Love Forever hálistennek szintén nagyon jól sikerült félelmetesen kidolgozott és prezentált vokáljaival. Neal harmonika-hangszínei és a vastag Hammond miatt megint csak a Kansast tudom felhozni párhuzamként.

A Peaceful Harbor címének megfelelően nyugodt, elmélkedős nótának indul, gyakorlatilag csak három-négy hangot bontanak ki benne a végletekig, női kórusokkal és egy halom hangszerrel megtámogatva. Nagyon hangulatos próbálkozás lett amúgy ez is, és az eleinte többször is rámtörő ásítozás lassacskán meg is szűnt, ahogy a nóta idővel belerágta magát a pórusaimba. Olyannyira, hogy most már az album egyik legtökéletesebb szerzeményének tartom. A három részből álló, megnyerő című, újfent 12 perces Cosmic Symphonytől mit is várhatna az ember mást, mint komplex, összetett, villantós dalmonstrumot – amiből meglepetésre szinte semmi nem valósul meg. Helyette kapunk egy nagyon visszafogott, terjedelmes, elmélkedős, Pink Floydot, Genesist és Marilliont idéző darabot, ami önmagában véve persze nem baj, hiszen alapvetően ez a fajta muzsikálás is szerves része a Flying Colors munkásságának.

Valójában mindegyik szerzemény rendkívül magas minőséget képvisel, bár kicsit néhol hiányoltam az olyan arcpirítóan zseniális és élettel teli nótákat, mint amilyen az első lemezes Blue Ocean és az Infinite Fire volt. Amit utóbbi dalban összezenéltek, az tényleg csak valami régebbi Spock's Beard-megnyilvánuláshoz hasonlítható. Ezt a fajta játékosságot most egy kicsit félretették, helyettük hangyányival egyszerűbb és higgadtabb megközelítésű dalokat kaptunk, amelyek viszont ugyanígy elférnek a csapat repertoárjában. A pontozással lehet, hogy szabályt fogok szegni, de ez az album bizony rendesen beérett nálam és képtelen vagyok kilencesnél kevesebbre értékelni.