Shock!

Szintén Chiléből érkezett cd, a csapat amerikai, és már az első hangoknál sejtettem, hogy ez tetszeni fog. Az a fajta New Orleans-i sludge/doom metal (vagy mi a tök a rendes neve ennek a stílusnak), amit mondjuk a Brand New Sin képvisel (legalábbis őket kedvelem perpill a legjobban a Down mellett). Igaz, a zenekari infólapon US heavy-power metal áll, de legyen ez a legnagyobb bajom.

Vicces, hogy mindenki más jelzőt aggatott a zenére és valahogy tényleg nehéz teljesen bekategorizálni, mert sokféle íz érezhető, de alapvetően a southern-feeling jellemzi a dalokat (legalábbis a lemez első felét), jó kis mocsok gitározással. Furcsa módon az Anthrax hatását még észre lehet venni helyenként, ami meglepő keveredés mindenképpen. Meg némi C.O.C.-t is, de hát ez alap ebben a stílusban. A csapat nem túl idős, 2001-ben alakultak, de ahogy a tagok fotóit nézem, nem éppen tizenévesek játszanak itt, és persze voltak már előző helyi zenekaraik.

Riffelnek rendesen a srácok, karcos-szőrös, igazi férfias torok énekel, az első nótában kicsit bután vicces a gitárszóló. A harmadik dal belassul (épphogy), pszichós és Godsmackes lesz, a gitárszóló ehhez illően kitekeredetten agyament. Kicsit bátrabb refrén jobban illett volna ide. Az ötödikben meg herfli is szól, Fanatic a címe, és itt már a Disturbed is beugrott az énekstílus miatt. Megint csak azt kell, mondjam, hogy különös keveredése a hatásoknak, ám még mindig szimpatikus, amit hallok. Az a fájó déli feeling itt is megvan, naná, erre születni kell, európai ember ilyet nem tud. Jön a ballada, a végén picit bedurvít, de nem vészesen. A nyolcadik dal elején maga Darth Vader vendégeskedik, a híres légzést biggyesztették oda, fogalmam sincs miért, talán a szöveg miatt. Ez a dal már kevéssé délies, sokkal inkább power, amerikai módra. A következő dalban még jobban eltávolodnak a lemez elején hallható világtól, bejön némi szinti is a képbe, kicsit indusztriális jelleget öltve.

Kicsit talán sok az egyforma tempójú dal és hiányolom az igazán megjegyezhető ötleteket, azért alapvetően így sem rossz, mert lehet sok olyan nótát találni, amit érdemes kedvelni, de egyelőre még csak egy nagyon bíztató ígéret a zenéjük. Már készül a következő lemez, majd talán azzal nagyobbat szakítanak. A hírek szerint súlyosabbak és gyorsabbak az új számok, kíváncsi vagyok.

A lemezt záró nóta megint szőrös-tökös, durvulós, némileg Alice In Chains-es. Vagyis ez még nem a záró dal, mert utána jön két bónusz, a lemezen szereplő The Actor és I Bleed című tételek demós verziója, amelyeknek annyi az érdekességük, hogy más énekel még rajtuk, Donnie Davis, aki most már csak a gitárosa a csapatnak. Mérföldekkel jobb az új énekes, Aaron Werner.

A hangzás nem vészes, de azért megérdemelne a zene egy pengébb soundot mindenképpen. Összességében változatos, érdekes zenét játszik a Further Lo, szeretem, ha nem lehet egykönnyen bekategorizálni valamit, hanem szinte hangról-hangra más érzések, hangulatok érik az embert. Kíváncsi vagyok mi lesz belőlük. Addig egy biztató nyolcast kapnak.