Shock!

A Generation Kill elnevezés elsősorban két szigorú Robot takar: az egyik neve Rob Dukes, és főállásban az Exodus énekeseként üzemel úgy 2005 óta, a másikat pedig Rob Moschettinek hívják, és sok egyéb banda mellett az M.O.D.-ben, illetve a Pro-Painben gitározott korábban, itt azonban basszerként funkcionál. Az öttagú formáció lemeze még tavaly ősszel jött ki, de érdemes róla szólni pár szót, mert klasszikusnak ugyan nem nevezném, kakaó azonban dögivel van benne. Dukes és Moschetti már elöljáróban is hangsúlyozták az anyag változatosságát, amit komolyan is vettem meg nem is, de végül be kellett látnom: igazat mondtak.

A Generation Kill alapvetően ugyan amolyan régebbi szabású crossover thrashben utazik, de akadnak a Red White And Bloodon más dolgok is, sőt, egy-két dal határozottan meglepett. A lemez hangzása, megszólalása kimondottan hagyományőrző, az újkori Exodus albumok brutális töménysége itt nem jellemző, inkább a '80-as évek stílusbeli klasszikusait vehették kiindulási alapnak: még a kicsit visszhangos, sziszegős dobhangzás is a huszonegynéhány évvel ezelőtti magasszárú edzőcipős korszakot idézi, Jason Trenczer és Lou Lehman riffelése pedig vegytisztán egyesíti magában a mocskos New York-i hardcore/crossover vonalat a Bay Area-i thrash zenék zúzdájával. Azt is lehetetlen nem észrevenni, hogy a ritmusgitárok hangzása néhol egészen olyan, mint Scott Iané volt az S.O.D. örökbecsű Speak English Or Die klasszikusán vagy a régi Anthrax cuccokon (sőt, egy-két helyen a riffelés is kimondottan scottos). A sok zsére hangolt, egyentriggerelt modern brutál muzsika közepette persze szokni kell a kissé archaikusabb megszólalást, de nekem nincs bajom vele.

Ami a nótákat illeti, a csapat skálája a négy sör utáni teli torokból üvöltésre termett, punkos lendületű circle pit indulóktól a thrashesebb pillanatokon át egészen a meglassultabb, disszonánsabb hangulattémákig terjed, de néha az egyes dalokon belül is kapunk meglepő váltásokat. A két hácésebb, vadulósabb téma után harmadikként érkező Feast For The Wolves riffjei például akármelyik '80-as évek-beli Exodus lemezről származhatnának, a dallamos, hangulatos – és egyszerre pattanásig feszített – refrénre azonban szerintem senki sem számítana ilyen alapozást követően, főleg, hogy Dukes állati jól hozza benne a tisztább sorokat is. Ez mondjuk nem teljes újdonság tőle, de olyan mennyiségben még sosem énekelt hagyományosan, mint ezen az anyagon... A nóta heroikus gitárszólója is maximális dicséretet érdemel. A hat és fél perces Self Medicating szintén nem tipikus szerzemény: több mint két percig alapozzák a hangulatot a finoman építkező instru megfejtésekkel, amelyekből egy abszolút nem szokványos, megnyújtott dallamokkal operáló súlyosság bontakozik ki a végén ismét alapos levezetéssel. Elsőre talán furcsán hat, de nagyon ott van a szeren! Az igazi K.O.-t azonban a lemez vége felé érkező Dark Days viszi be, egy elejétől végéig nyugis és lassú téma finom akusztikus gitárhangokkal és perkával, ahol Dukes minden túlzás nélkül állati jól énekel. Olyan érzéssel kanyarítja a dallamokat, hogy erre tényleg nem számítottam volna tőle... Sőt, azt kell mondanom, hogy noha nagyon szeretem a vele készült Exo bombákat, egy-egy ilyen atmoszférikusabb, melodikusabb szünet bizony azokon is jól mutatna a nonstop brutalizálás közepette.

A lemez előnye, hogy nem csak a fentebb kiemelt témák erősek, hanem a többi is, és ahogy egyre többet hallgatja az ember az anyagot, úgy ragadnak a fülébe róla az újabb és újabb részletek. Dukes és Moschetti semmit sem találtak fel a Red White And Bloodon, ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy minőségi durvulatot tettek le az asztalra. Ha egyszerre csíped a '80-as évek crossover/hardcore/thrash muzsikáit és az agyasabb, kevésbé nyilvánvaló, borult hangulatú brutál zenéket, és még nem tetted volna, érdemes tenni vele egy próbát.