Shock!

Tényleg csak kapkodjuk a fejünket a Frontiers kiadó ipari mennyiségben termelt projektalbumai láttán, ahogy lassan Deen Castronovo útja is követhetetlenné válik a nápolyiak kacskaringós dzsungelében. A Generation Radio nevű legfrissebb összeállítás azonban nem kizárólag a Journey dobosáról szól. Továbbmegyek, jóval kevésbé láttatja őt, mint a másik két főembert és ez a tény alapvetően határozza meg a lemez jellegét. A dalokért és a produkcióért ugyanis részben az a Jason Scheff felelt, aki 1985 és 2016 között a Chicago frontembereként tevékenykedett, részben pedig Jay DeMarcus basszusgitáros, a Rascal Flatts nevű, country popban utazó lemezmilliomos sikercsapat egykori oszlopa. Ők ketten a Chicago XXX lemezén már dolgoztak együtt 2006-ban, nemrég pedig kitalálták ezt az új platformot a folytatáshoz, amihez bevették a buliba Castronovót is.

Mindezt azért hangsúlyozom, mert a kiadó olcsó marketingfogása, miszerint az anyagon a Journey találkozik a Chicagóval, erőteljes félremagyarázása a valóságnak, messze nem erről szól a Generation Radio. Eleve Castronovo dalokat nem író dobosként sosem volt letéteményese a Journey zeneiségének, ráadásul ezen a lemezen egy-két kivételtől eltekintve alig énekel, tehát még csak azt sem lehet mondani, hogy Steve Perry hangfekvésében előadott dallamokban tobzódnának a dalok. Egyedül az Angels kapcsán villan be Neal Schonék munkásságának Steve Augeri által fémjelzett időszaka, a gitárdallamok mögé kis fantáziával oda tudom képzelni Nealt, és a refrén is olyasmi, amilyenekkel az Arrivalon és a Generationsön lehetett találkozni. A másik ilyen formán kihegyezett szerzemény a Lights Go Out In Paradise, egy sztorizós, fülbemászó AOR-téma, hallottunk ilyesmit Deen szájából az elmúlt években eleget, ez azonban jóval több azoknál, mint amiket Alessandro Del Vecchio kalapált össze neki. Ezzel viszont ki is merült a komolyabb összehasonlítás lehetősége a Journey-vel.

A másik oldalt tekintve azért nem tűnik helyénvalónak a narratíva, mert innen pont az a gazdag, fúvósokkal is ellátott pop/rock/dzsessz/funk hangszerelés hiányzik, ami mindig is a Chicago legfőbb jellemvonásának számított. Ugyanakkor a zenekar 1986 és 1991 közötti AOR-korszakának hatása azért fel-felsejlik bizonyos dalokban. Scheff hangjára persze lehet kapcsolódási pontként tekinteni, hiszen anno meghatározóvá tette az általa felénekelt Chicago-témákat, de ezen túl nem kifejezetten reflektál a zene a legendás amerikai bandára. Kivétel azért akad, a Why Are You Calling Me Now? fenomenális dallamos rocktémáját akár a Chicago 19-en is el lehetne képzelni közvetlen a Heart In Pieces mögött, szóval nem véletlen, hogy ezzel vezették fel a lemezt, de tényleg ez az egyetlen olyan tétel, amit első szándékból Illinois állam legnépesebb városához lehet kötni. Épeszű ember nyilván nem bánja, hogy elmaradnak a direkt módon megfogalmazott áthallások, hiszen miért is kellene mindenáron visszacsatolni a két alapbanda munkásságához, ha vannak friss ötletek is a tarsolyban? A Castronovót megdolgoztató Time To Let It Go fényesen bizonyítja ezt, a sodró lendület és a Scheff által dominált, zseniálisan kiagyalt refrén mellbevágóan hat. A másik ilyen a nehezen kategorizálható és üdítő Waiting On Your Sunshine, amiben még némi Cheap Trick és Enuff Z'Nuff is bujkál.

Ugyanakkor van egy olyan jellemvonása is a lemeznek, amivel bevallom, nem sikerült maradéktalanul megbarátkoznom. Jay DeMarcus ugyanis számos olyan elemmel ruházta fel az általa hozott szerzeményeket, amit nem kedvelek a tengerentúl zenei kultúrájában. Az All Night To Get There például ugyanaz a végtelenül kiszámított amerikai mainstream pop-rock az ezredforduló környékéről, amiért a Bon Jovit is elátkoztam már ezerszer, míg az I Hope You Find It vonósokkal támogatott patetikus ömlengés leheletnyi country-színezettel, amit még Scheff jelenléte sem tud megmenteni. Aztán ott az Anything But Us ballada, ami ugyanígy beindítja a nem megfelelő testnedvek képződését: mindig szerettem a popzenét, de ez a nyáltömeg azért minden képzeletet felülmúl. A legtöményebb koncentrációban mégis a Don't Go kvázi-R&B-ből, '90-es évekbeli popból és adult contemporary-elemekből összegyúrt percei mutatják meg DeMarcus elképzeléseit: ezzel a borzasztóan kommersz témával harminc éve egy valag pénzt kerestek volna, mert olyan, mint Elton John Can You Feel The Love Tonight betétdala Az oroszlánkirályból, de esküszöm, hogy még a Boyz II Men is beugrott róla, ha ez a név 2022 év végén egyáltalán mond még valakinek valamit.

Persze ismerve DeMarcus világát, ez nem meglepő, hiszen a Rascal Flatts soraiban is hasonló stratégiára épített, de ettől még nem könnyebb elfogadni a hallottakat. Szigorúan csak a zene minőségét és a dalszerzést nézve kétségkívül nem lehet belekötni ezekbe sem, mert süt belőlük az iszonyatos professzionalizmus, ahogy az sem képezheti vita tárgyát, hogy a barnamoszatok szintjén vegetáló mai popzenei produkcióktól és az átlag Del Vecchio-féle Frontiers-cuccoktól bizonyosan sok fényévnyi távolságra vannak ezek a dalok. Arra is mérget lehet venni, hogy jó páran a seggünket a földhöz vernénk örömünkben, ha ilyesmit ontanának magukból a rádiók a '20-as években, tehát bárkinek szíve-joga elalélni a magas szintű muzikalitás eme megtestesülésétől, de értitek: hogyan vegye be a gyomrom az ilyesfajta borzasztó túlcukrozottságot, ha a teát is édesítőszerek nélkül iszom legalább tíz éve?

Egy lemez milyenségét általában a szerzők határozzák meg, ha a megrendelő nem ír felül mindent sajátos igényekkel, és ebből a szempontból tényleg jól áll a Generation Radio. Érezhető, hogy külső befolyásoló tényezőktől mentesen raktak össze egy saját maguknak tetsző anyagot. A baj az, hogy nem sikerült egységes képet kialakítaniuk, mert túl széles spektrumot fogtak át és ezzel olyan stílusokat érintettek, amelyek egyik vagy másik oldalról, de mindenképpen kívül esnek a hatósugáron. Még egyszer mondom: zeneileg simán 9 pont ez az album, de a szubjektivitástól nem tudok és nem is akarok eltekinteni.