Shock!

Pusztul a világ. És ezt csak kevesen képesek olyannyira kifejezően kimondani, mint a Godflesh. De nem is igazán mondani, sokkal inkább bömbölni, üvölteni, sikoltani, vagy éppen csak mormogni, suttogni. Bármit, csak énekelni nem! Persze itt táncolni sem szabad. Csak vonaglani görcsösen, epileptikusan, ide-oda rángatózva a padlón, a megtört ütemekre. Tizenhárom év utáni visszatérést jelentő lemezük, a zseniális A World Lit Only By Fire talán keményebb volt minden korábbi alkotásuknál. A csontjainkat törte össze. A Post Self más. Ez a szívünket veszi célba. Mindenki eldöntheti maga, melyiket könnyebb elviselni!

Justin Broadrick, az indusztriális metal (korábban meg a grindcore) egyik pionírja a 2014-es anyag óta iszonyatosan felpörgött: JK Flesh néven kiadott egy stúdiólemezt, három EP-t, és számolatlanul gyártotta a különféle remixeket, sőt, még arra is maradt ideje, hogy újra összetrombitálja az anyabandánál kicsit ambientesebb/elektronikusbb projektjét, a Jesut is. És már jó előre kijelentette: az új 'flesh-lemez nem annyira a metalos riffekre fog rámenni, mint inkább a hideg, post-punk és indusztriális hangulatra. Hát ez szépen be is jött! Ugyan annyira azért nem hangsúlyos a trip hop megoldások, vagy éppen a kifejezetten hip-hopos ritmusok beemelése a zenébe, mint mondjuk az ezredforduló környékén, az Us And Them lemezen, de azért igenis jelen vannak. Persze a zene egy hajszálnyival sem válik vidámabbá tőlük.

Sőt, éppen azt kell mondjam, hogy a legkönnyebben (az idézőjelet persze mindenki gondolja hozzá) még a legfémesebb gitárokkal súroló címadó, illetve az utána következő, kicsit menetelős hangulatú Parasite fogadható be. A hármas No Bodyval azonban mindinkább merülünk alá az indusztriális pokolba, miközben Broadrick olyan hangokat csihol ki a gitárból és különféle sátáni masinériáiból, amiket ebben a formában egészen biztosan nem hallhatunk máshol. Legplasztikusabb példája ennek a szinte már tudatmódosító hatású Mirror Of Finite Light. Ez, és az utána következő, kimondottan lélekkínzó Be God, valamint a kiadatlan Joy Division-dal képzetét keltő The Cyclic End jelenti számomra az anyag csúcspontját, de neurotikusabb egyéneknek csak abban az esetben javallott, ha meggyőződtek róla, hogy nincsen elérhető közelségben egyetlen vágószerszám sem.

A Pre Self – amint az elnevezéséből is kitűnik – visszaidézi a címadót, csak éppen annál sokkal ridegebb és fagyosabb hangulatban, ami után még a Mortality Sorrowtól elkezdődő surrogó-pulzáló nyomasztás is egy fokkal könnyedebbnek hat. Broadrick közben néhol még megidézi hangjával a Killing Joke-os Jaz Colemant, azonban mind többször kapjuk azon magunkat, hogy egyre kevésbé tudjuk megkülönböztetni: vajon formálja-e még azokat a magányról, depresszióról és szenvedésről szóló sorokat, vagy már csak artikulálatlanul üvölt. Justin és állandó társa, G. C. Green ezúttal sem könnyed szórakozásra hív minket, és lehet, hogy most egy kicsit többször engednek pihenőt a módszeres fullasztás közepette, de csak azért, hogy utána kettőzött erővel szorítsák össze fémes ujjaikat a nyakunkon.

Pusztul a világ. A Godflesh precízen mutatja meg, mennyire. Más módon ugyan, ám a Post Self ugyanolyan súlyos, nyomasztó és fájdalmas, mint elődje volt. És ugyanolyan jó is, így a pontszám sem lehet eltérő.