Shock!

Mázlim van, mert ezúttal nem kell túl sokat jártatnom a számat. Elég ugyanis azt tanácsolnom, hogy olvasd át szépen azokat az ismertetőket, amiket tanult kollégáim, Draveczki mester és Pálinkás uraság dobtak össze a Janne Christoffersson (barátainak és híveinek csak JB) által vezetett nagyszerű svéd banda korábbi lemezeiről, és egészen precíz képet fogsz nyerni arról, hogyan lovagolt át az egykori Spiritual Beggars énekes zenekara a doom metal területéről egyre inkább a klasszikus heavy metal csatamezejére. Meg arról az útról is, ahogy az ismeretlen skandináv kompánia eljut a Rise Above kiadótól a Roadrunnerhez, és az ismertséghez, majd gyors vágtában még tovább, a másik legnagyobb metal kiadóhoz, a Nuclear Blasthez. Oké, persze a legutóbbi The Hunt talán egy hangyányit megtörte a tökéletes ívet, lévén egy fokkal tán retrósabbra és hard rockosabbra sikeredett, mint elődje, a Hammer Of The North, én azonban azt a lemezt is nagyon szerettem, sőt, talán éppen viszonylagos mássága miatt az az egyik kedvencem a sorból. De valamennyi Grand Magus anyagot teljesen rendben lévőnek találom, mondjuk nehéz is lenne másként tennem, hiszen aki egyszer megkedvelte JB végtelen tereket betöltő orgánumát, az egykönnyen nem fogja maga mögött hagyni a fickót. Ráadásul a svéd szőrmókot hangi adottságain kívül rendkívül jó ritmusérzékkel és irigylésre méltó kreativitással áldotta meg Odin, ami saját bandája anyagairól is csak úgy süt.

Be kell valljam, jómagam sosem rajongtam igazán a power/heavy zenékért (és akkor még finoman fogalmaztam), ellenben a doom metal mindig is a szívem bal csücskében foglalt helyet. A poén az, hogy ennek ellenére mégis jobban tetszenek az újabb keletű Magus lemezek, amiken pedig sokkal, de sokkal erősebb a Priest, a Maiden, a Saxon és – kár lenne tagadni – a Manowar hatása, mint éppen a Black Sabbathé vagy a Candlemassé. Nem értem magam sem, miért van ez így, talán valóban ez lenne JB igazi terepe, ahol igazán kiugró eredményre képes? Minden valószínűség szerint igen. A Triumph And Power esetében pedig elég volt egyetlen pillantás a Manowarnál is manowarosabb számcímekre, hogy tudjam, ez lesz az igazán kemény menet számomra, ha ez bejön, talán tényleg bármit el tudok fogadni tőlük. És a végső konklúzió az, hogy a Triumph And Powert minden ellenérzésem dacára igazán remeknek tartom, pedig ebben az esetben már nem igazán kell azzal sem árnyalni a képet, hogy doomos zenéről van szó (még ha némileg igaz is lenne), ez bizony leginkább old school ízekkel felvértezett power/heavy orgia, remek hangzással, modern köntösben, a mának szólva. Egy olyan torokkal megtámogatva, akitől még a telefonkönyv elüvöltésének meghallgatása is élményszámba menne.

Legelőször a rettentő riffet csatasorba állító címadó volt meghallgatható, és ennek hallatán rögtön mindenki tudhatta is, mire számíthat. JB őserejű hangja mindent betöltőn uralja a csatateret, miközben a gitárok megvadult hordaként rontanak ránt, mindez pedig olyan elementárisan himnikus dallamok közepette, hogy – a legkevésbé sem jellemző módon - magam is öklömet rázva emelem magasra a metal, ellenségeink kiontott vérétől csatakos, zászlaját. De elég csak végignézni a számcímeken: Steel Versus Steel, Fight, Dominator, The Hammer Will Bite – látván ezeket maga a nagy Joey DeMaio is zokogva borul Eric Adams szőrmentéjére (bőrbugyogójára?). Pláne, ha megfüleli a finom hangulati felvezetést követően túlzás nélkül elementáris erővel berobbanó On Hooves Of Gold nyitányát, aminél a lazán galoppozó tempóra újfent olyan heroikus dallamok érkeznek, hogy minden igazhitű fülig érő vigyorral bólogat a mázsás riffekre.

A nagy dózisban azért már kissé dagályos csatadalok közepette megfáradt harcos néhol azért finomságokra is felkaphatja sors tépte fejét: példának okáért az Arv és az Ymer hangulati átkötéseire, előbbi egy harci dobokra épülő sebesültként, megtörten tántorgó menetelés, az Ymer pedig egy játékosabb tétel, bár a dobok pergése itt is harcba szólít. Érdekesség még a Holmgang férfikórusa, vagy a záró The Hammer Will Bite elején és végén a keretbe foglalt akusztikus témázgatás is. Aztán persze ebből is egy olyan komótos himnusz kerekedik ki, hogy a fejünk leesik tőle, a dal hét perce pedig feleannyinak tűnve vágtat tova. JB-t pedig nem győzöm eleget dicsérni: nem csak rettentő énektémái, hanem azok miatt a priestes gitártépések miatt, amik az értő keverésnek hála tényleg ránk rogyasztják az eget is, ráadásul szólói sem kismiskák! Kegyetlen, mekkora gitáros a fickó amellett, hogy a fagyos skandináv vidék egyik legőrületesebb torka. Hiba lenne kihagyni a sorból a régi harcostárs Fox Skinner gyomrozó/galoppozó basszusának méltatását, az újfiú Ludwig Witt képességeit pedig mindenki ismerheti már a Spiritual Beggarsből is, itt sem tud hibázni a bongyorhajú mágus.

Ha egy magamfajta kocametalosnak ennyire bejön a rendkívül tömény Triumph And Power, akkor képzelem, mekkora balegyenesként hathat egy igazi power/heavy rajongóra, így nem is szaporítanám tovább a szót, hanem mindenkinek átadom a terepet, hogy megismerkedjen ezzel a bika anyaggal, ami minden bizonnyal az év egyik csúcsteljesítményét fogja jelenteni saját területén. De akkor is érdemes egy próbát tenni vele, ha valaki sokkal inkább JB előélete miatt kíváncsi a lemezre, hiszen magam sem csalódtam benne, pedig hát ez aztán már tényleg nem az én vidékem. Végszó gyanánt pedig őszintén remélem, hogy pontszámom láttán végre Joey DeMaio is vissza fog engedni a terembe!