Shock!

Ha az égiek is úgy akarják, a Grand Magus elég nagyot léphet előre ezzel az ötödik lemezzel a következő hónapokban. A Roadrunner szerződés eleve jó lehetőségeket biztosít nekik, pláne, ha tényleg többet turnéznak majd, mint eddig (ami mondjuk nem nehéz...), márpedig Janne „JB" Christofferson saját bevallása miatt elsősorban ezért hagyta ott a szintén új albumra készülő Spiritual Beggarst.

A Grand Magus eddig abszolút doom csapatként élt a köztudatban, pedig a kezdetektől fogva heavy metalosabban hozták magukat, mint az átlag ebben a stílusban. Nos, e szempontból a Hammer Of The North mindenképpen vízválasztó, itt ugyanis kissé átfordult az egyensúly: innentől kezdve inkább nevezném őket doomos heavy metal bandának, mintsem heavy metalos doomnak. JB ólomsúlyú, finoman sabbathos riffjei persze megmaradtak, és az a zord, sötét, fagyos hangulat is átszövi az egész anyagot, ami olyannyira jellemző rájuk, az arányok azonban változtak. Ebben egyébként nincs semmi meglepő, simán mondhatjuk, hogy a két évvel ezelőtti Iron Will útján haladtak tovább néhány lépéssel. Így aztán a muzsika néhol megtévesztően olyan, mintha a Dio-korszakos Black Sabbath és a '70-es évek végi, '80-as évek eleji Judas Priest nászából született volna: itt van minden eddig szeretett Grand Magus összetevő, de több a gyorsabb tempó, a dallamvilág pedig még nagyívűbb, még heroikusabb, mint eddig.

A fentiek miatt borítékolni merem, hogy nem fog mindenkinek egyformán tetszeni a lemez, én azonban elég nehezen tudnék választani a Sabbath és a Priest között, a dalok pedig ezúttal is óriásiak. Így aztán a Hammer Of The North ugyanúgy ott lesz az évvégi listám élbolyában, mint annak idején az Iron Will. Még azt sem mondom, hogy JB hülye, amiért otthagyta a Beggarst, ez a sztori ugyanis megér annyit, hogy többet feccöljön bele az eddigieknél: a zakatolós I, The Jury és a Heaven And Hellt idéző tempójú Ravens Guide Our Way által keretbe fogott Hammer Of The North-on egyszerűen nincs gyenge dal, mindegyikből sikerült kihozni a legtöbbet. Ráadásul még annak ellenére is változatos a lemez, hogy a zenei világ viszonylag zárt, és nem is nagyon akarnak kilépni Tony Iommi és a Glenn Tipton / K.K. Downing páros bűvköréből.

A legfogósabb nóta egyértelműen a Mountains Be My Throne, ahol a korai Trouble-ra emlékeztető érzésvilág ágyazódik tradicionális metalos környezetbe, a refrén elől pedig nincs menekvés, azonnal kifektet. Nem sokkal marad el mögötte a címadó dal menetelése sem, ez szintén hatalmas telitalálat, akárcsak a galoppos Northern Star vagy a riffelésével egyértelműen a Dio-érás Sabbath előtt tisztelgő Savage Tales. A legpriestesebb pillanatokat pedig az At Midnight They'll Get Wise-ban hozzák, ami egy ennél magasabb énekhanggal simán elfért volna akármelyik klasszikus Judas lemezen.

JB hangjáról aligha kell külön ódákat zengenem, a szakállas fazont fantasztikus dallamérzékkel áldotta meg a sors, amikor kiereszti óriási erejű torkát, tényleg menetrendszerűen jön a libabőr. Ugyanakkor igazságtalanság lenne csak az ének miatt méltatni, mert gitárjátéka is nagyon ott van a szeren: nemcsak hatalmas riffekkel pakolta tele a lemezt, de szólói is élnek, lélegeznek. A hangzás egyenesen óriási, dinamikája teljesen mai, hatalmas erő feszül benne, ugyanakkor klasszikus metal megszólalás abból a szempontból is, hogy nyoma sincs benne széteffektezésnek, teljesen hagyományőrző az összkép. Kristian „Necrolord" Wahlin borítóját már kevésbé érzem nyerőnek (és akkor még rendkívül finoman fogalmaztam), de ez legyen az én bajom, pár kivételtől eltekintve sajnos ki nem állhatom a stílusát, ráadásul a Grand Magushoz nem is passzol igazán. Nem mintha 2010-ben olyan nagy jelentősége lenne a borítónak, hiszen úgyis mindenki a netről illegálja le a lemezeket...

Nem mondom, hogy jobb ez a lemez, mint az Iron Will volt, de ezen a vonalon közel tökéletes stílusgyakorlat egy olyan triótól, akik remélhetőleg tényleg többet mozognak majd a következő években, mint korábban. Mekkora lenne például egy Spiritual Beggarsszel közös turné, nem igaz?