Shock!

Habár nem tartozom azok közé, akik szerint egy Hammerfall album élből csak ciki lehet, de tény, hogy a 2002-es Crimson Thunder óta mellettem is lazán mentek el a zenekar lemezei. Nem mondom, hogy nem volt azért pár klassz nóta mindegyiken, de azt az egységes színvonalat sajnos már nem sikerült tartaniuk, ami az első négy korongot jellemezte. Ráadásul mindeközben a csapat bele is sápadt a saját maga által talán túlzottan is szűkre szabott zubbonyba, és bizony az izgalmasabb, lüktetőbb lemezekkel előálló tradicionális metalos pályatársakkal (például Ram, Wolf, Jag Panzer stb.) szemben is eseménytelenebbnek tűnt a kései munkásságuk.

Mindezek fényében kíváncsivá tettek a modernizálásról szóló friss hírek, majd a földközelibb megközelítést sugalló új promófotók és a „biohazardos" első frontborító-tervezet. Nos, a lemezt oda-vissza jócskán végigpörgetve azt kell mondanom, kilenc év után ha nem is tökéletesnek, de végre mindenképpen érdekesnek, izgalmasnak találom az aktuális Hammerfall művet.

Aki a képregényes, Hector vitézes világgal szakító borítókép láttán, netán a CD-t nyitó, lassan beinduló Patient Zero hideg hangulatú effektes-narrátoros intrója hallatán hátrahőkölne, az azért ne vágja ki rögtön a CD-t az ablakon, hanem adjon még esélyt a dolognak, akár többször is. Nagyjából ugyanis ezek a gyökerektől leginkább elrugaszkodott motívumai az albumnak, amikkel együtt sem más ez, mint egy korrekt heavy metal nótacsokor – csak éppen most tényleg a 21. század követelményeihez igazodó produkcióval tálalva. Valami olyasfajta vérátömlesztést kapott a csapat James Michael producertől, amire például a Helloween esetében került sor a The Dark Ride és Roy Z viszonylatában. Igazi heavy metal ez, továbbra is az, csak éppen jóval organikusabban, nyersebben szól az egész, nincsen semmi túlpolírozva, és néhány helyen bizony lejjebb is hangolódtak a gitárok, groove-osabbak az alapok és természetesebb hatásúak a régebben bombasztosra hizlalt kórusok. Mindezt viszont ízléssel és ésszel adagolják – akiben kicsi nyitottság is leledzik, annak nem hinném, hogy megfekszi a gyomrát a végeredmény. Modernizálás ide vagy oda, voltaképpen épp a metal lényegéhez került mindezzel közelebb a banda, és szerintem a kis fazonigazítással nagyon jót tettek saját maguknak.

Dalok tekintetében a tempós, old school szövegű Bang Your Head, a szintén pörgős Dia De Los Muertos és a refrénjében erősen korai Mötley Crüe-ízű (szinte látom is gitárjára görnyedő Mick Marsot) Let's Get It On a legnagyobbak, meg még a progos/hard rockos ízeket is pedzegető, kifejtős-epikus zárótétel, a Redemption, ami egyike a valaha lemezre vett legjobb Hammerfall nótáknak. Van azért pár kevésbé erőteljes mozzanat is, mint például a már említett Patient Zero, vagy a szürkébb, jellegtelenebb refrénnel ellátott One More Time, azonban az összbenyomás mindenképpen pozitív. Külön szívmelengető perceket okoz a Pokolgép legjobb albumáról (Adj új erőt) feldolgozott Hol van a szó? ballada, ami itt angol szöveggel, Send Me A Sign cím alatt szerepel. Igazából nagy belenyúlás nem is történt az alapokba, de Joacim simább, hajlékonyabb hangja miatt mégis másfajta ízt, karaktert kapott a dal. (A beígért magyar nyelvű verziót ellenben lehet, hogy nem kellene erőltetni...)

Tartok tőle, hogy a különféle fórumokon a lemezt köpködő, sőt, numetalozó (ami nettó hülyeség) die hard fanok hangja túl hangos lesz ahhoz, hogy a csapat hosszabb távon is kitartson az új irány mellett, de azért legyünk optimisták, hátha. Ha meg nem így alakul, ennek az albumnak akkor is megbecsült helye lesz a gyűjteményemben. Ha a jó öreg heavy metalt egy igazán mai körítéssel tálaló, nem kevés erős nótát felvonultató korongra vágysz, akkor az Infecteddel nem fogsz mellényúlni, ebben biztos vagyok. Számomra az első félév egyik legkellemesebb meglepetése.