Shock!

Ahogy egyre kevesebb izgalmat találok az extrém metal zenékben - tisztelet a kivételnek - úgy tetszenek egyre jobban a metalcore csapatok. Sokkal frissebbek, üdítőbbek, érdekesebbek, energikusabbak, mint sok megfáradt metalos pályatársuk. A Heaven Shall Burnről sem hallottam eddig, legalábbis a zenéjüket nem. Állítólag jók, lássuk.

Érdekes módon német a csapat, pedig ez az utolsó, amit gondoltam volna róluk. Annyira jól nyomják ezt a dühös, pofán csapón riffelős metalcore-t, hogy inkább néztem volna őket amerikainak, mint. A harmadik dalnál tartok, lelkesen bólogatok, valamiért ráfagyott a fejemre az az amúgy idétlen grimasz, ami akkor alakul ki az ember fejszerkezetén, mikor hasonló zenéket hallgat és a sejtjei is azonosulni szeretnének a zenével. Nos, így.

Az Antigone (természetesen a görög dráma miatt ez a cím, egy művelt zenekar, nahát!) címet viselő lemezük amúgy már a hatodik anyaguk, ezt megelőzte egy kazettaalbum, két split kiadvány, és két teljes album. Ez a harmadik normál lemezük akkor. Hihetetlen amúgy, hogy a hardcore csapatok mennyi elaprózott hülyeséget képesek kiadni az első lemezig.

A zene teljesen ügyes elegye a dallamos gitártémáknak, a harapósságnak, agresszivitásnak, az ugrálós metalcore-moshnak (bár ez hülyén hangzik, de talán a legjobb jelző rá), kiabálós vokáltémáknak. Nagyon ritkán, csak érintőlegesen, a háttérben, mintha lenne dallamos vokáltéma is, de szinte észrevehetetlen. Olykor érdekességképen zongora (!) is felbukkan itt-ott, a Numbing The Pain érzelemdús dalban például. Jó is ez a kis felüdülés, és innentől kezdve valahogy érzelemdúsabbak a dalok, fene tudja miért, mindamellett megvan az erő bennük ugyanúgy, mint a lemez elején lévőkben. A végén is meg tudnak még lepni, a The Dream Is Dead szakít egy nagyot megint (ma csak ilyen klisés jelzők jutnak eszembe, bocsi, de amúgy a zene nem ilyen klisés), ráadásul női (!) vokálokkal színesítették a nótát. Meglepő. Mint ahogy az intro és az outro is, amelyek... szépek...

A borító enyhén szólva bizarr, de az a fajta, amiben ott van az a bizonyos plusz. Tetszetős, olyan beteges, David Lynch-hangulatú kép. A hangzás is bika, Németországban, a Rape Of Harmony Stúdióban vették fel a lemezt, Patrick W. Engel producerrel és Ralf Müller hangmérnökkel, a keverés és mastering pedig a dán Antfarm Stúdióban készült, True Madsennel, ahol az Ektomorf vagy a Mnemic is dolgozott, mely zenekaroknak szintén bivalyerős a soundjuk.

Az a fajta zene ez, ami azonnal megfog - már ha nyitott vagy a fentiekre - utána már csak örülni kell neki és hallgatni sokat. Én fogom, egyre szimpatikusabb a zene, most meg is hallgatom még egyszer jól. Marha intenzív végig a cd, rá lehet kapni az ízére, töprengtem az eredményen, és ahogy egyre többet hallgatom, az a fránya pontszám egyre feljebb kúszott. Mert megérdemlik.