Shock!

A német Heaven Shall Burntől sosem állt messze a történetmesélés, most éppen Isten halálát bosszulják meg néhány dalban elmesélve. A csapat korábbi munkái szimpatikusak voltak számomra, az új korongtól sem vártam mást, mint féktelen energiát, kiabálást, vastagon gyaluló riffeket, meg mindenféle lerágott csontnak tűnő, de azért még hatásos fordulatot, amit egy mai metalcore csapattól várhatunk.

Nem is kellett csalódnom, noha kicsit több ikergitáros témát rejtettek el a nótákban mint vártam, azért még mindig az irgalmatlan tombolás jelenti a csapat alfáját és omegáját. A Cataracttól vártam hasonló vadságot, sajnos ők meg sem közelítik új lemezükkel ezt a harapósságot, nem így a Heaven Shall Burn, akik gyakorlatilag a spártai hadsereg elsöprő erejével rohanják le a gyanútlan hallgatókat - legalábbis első olvasatra. Nyilvánvalóan nagy szerepe van ebben Tue Madsennek, aki a hangzásért felel, és aki manapság szinte mestere a bombasztikusan dinamikus (de valljuk be, azért elég egyforma) soundnak. Tue még a totálisan középszerű zenéket is fel tudja támasztani halottaiból, a Heaven Shall Burnre szerencsére alapból nem az álmos punnyadtság jellemző, így csupán adott egy löketet az eleve hatásvadász (és kliséhegyeket felvonultató) nótáknak. Igen, tény, nem túl eredeti a HSB, ha valaki megjegyezhetőséget keres, az rossz helyen kutat, ez totálisan az a fajta zene, amit azért jó hallgatni, mert energiát ad, teljesen felesleges többet várni tőle, ennek a célnak viszont tökéletesen megfelel.

A 14 dal gyakorlatilag szinte totálisan egyforma, a folyamatos kétlábgéptől azonban pörög az adrenalin, bár tény, ha nincs valaki ráhangolódva pontosan erre műfajra, gyorsan bele lehet unni. Viszont aki metalcore-ral kel és fekszik, annak mindenképpen ajánlott lemez, egészen egyszerűen, mert a stílusukban korrektek, ezt tovább ragozni felesleges. Az is tény, hogy kb. negyed órával lehetne rövidebb a lemez és a dalok változatosságán is lehetett volna mit faragni, de akkor vélhetően a koncepció esett volna kútba. Az utolsó, instrumentális nóta például kicsit kilóg a lemezről, ha ezen a vonalon írtak volna még 2-3 hasonló típusú számot, sokkal kedvezőbb lenne az ítélőszék velük szemben.

Számomra hosszú távon már egy cseppet fárasztó ez a cd, nem mondom, hogy soha többet nem fogom meghallgatni, de az Antigone annak idején jobban tetszett. (Igaz, azóta cirka négy évnyi metalcore csapat borult ránk, bele lehet fáradni a műfajba gyorsan.) Az Iconoclast megbízható, de igazából túl sok extrát nem tartalmazó lemez, a mai trendeknek még épphogy megfelel, de tartok tőle, pár év múlva már korántsem nyújt túl sokat, a csapat meg a lassan lecsengő metalcore hullámmal szépen el fog tűnni a balfenéken.