Shock!

Nem mondanám, hogy sosem találkozhattunk még hasonlóval, ám a különböző elemek jó érzékkel történő vegyítésének köszönhetően kimondottan élvezetes, izgalmas hallgatnivaló az izlandi Helfró második albuma. A Ragnar Sverrisson dobos/énekes és Simon Thorolfsson gitáros/basszer/énekes alkotta duó már a 2020-as debüttel is erős produkciót tett le az asztalra, ám a Tálgröfön (kábé „csapda", „verem") teljesedik csak ki igazán a játék.

A zenekart elsősorban black metalként kategorizálta be mindenki, de gyorsan sietnék is részben cáfolni ezt, mert e téren némi elmozdulás érezhető ezen a második albumon. Már legutóbb is dominánsan voltak jelen a death metalos hatások, ám a mai Helfró muzsikájában már minden túlzás nélkül a black metallal egyenragúan van jelen ez a vonal. A magam részéről nem igazán próbálnám meg szétválasztani, hol vannak a határok ebben az esetben – úgyis annyi a lényeg, hogy a jellegzetes tremolós, nyomasztó, szélvész, ám sajátos dallamokat is hozó gitártémák meg a pokol legmélyéről felbugyborgó, lánctalpas riffek teljesen organikus egységet alkotnak. Ugyanígy ének szintjén is egyaránt alkalmaznak károgós-hisztérikus meg klasszikusan hörgős megoldásokat.

Az album egyik legjobb dala, a másodikként érkező Fláráð fræði hallatán gyakorlatilag bárki egyből tökéletes képet alkothat a páros muzsikájáról, itt ugyanis tényleg mindent felvonultatnak a fegyvertárukból a Morbid Angelt meg a Deicide-ot idéző, mocsári kipárolgású pusztítástól a fjordok között fagyoskodó, lidérces pokoljárásig. Atmoszféra tekintetében azért összességében persze némiképp a jeges észak felé billen a mérleg, de zeneileg tényleg teljesen görcsmentesen tálalják a két stílus szintézisét. Mindez persze nem érne sokat jó dalok nélkül, a Helfró azonban kimondottan fogós, ragadós szerzeményekkel dolgozik.

Nem akarok egyenként végigmenni minden számon, töltelék nem nagyon van a lemezen, így elsősorban másik nagy kedvencemet, a Fangelsaður í tilvist að eilífut említeném még meg, ahol modernebb death metal elegyedik epikusan utaztatós, megállás nélkül pörgő kétlábdobbal aládúcolt atmo-black témákkal. A csúcspont azonban a középtájt előkapott, ultrasúlyosan doomos riff. De egészen különleges darab a Þögnin ytra, kyrrðin innra is, ahol ultragyors blastbeatek adják meg az alapot a kíméletlen hóförgeteg-riffelésnek, de még így is fogós a maga módján. A középrész zakatoló betonozása pedig megint totál death metal, hogy aztán a végét azzal a szinte siratóéneket idéző, melodikus gitártémával fejezzék be.

A Borbás Róbert azonnal felismerhető borítójába csomagolt lemez játékideje mindössze 35 perc, a dalok egyenként sem hosszúak, viszont így is rengeteg információt sűrítettek a kilenc tételbe, szóval bőven akad felfedeznivaló az anyagon. Nekem személy szerint a nyilvánvalóan koncepciózus módon kristálytiszta, minden ízében áttekinthető hangzás sincs ellenemre, mint ahogy az izlandi nyelvhasználat is ad némi plusz bukét az albumnak. Ragnar dobolása pedig egészen parádés, ha ezt koncerten is képes így visszaadni, tényleg minden elismerést megérdemel – bár a csapatnak a jelek szerint egyelőre nem nagyon akaródzik élőben is a harcmezőre lépnie. Remélem, ez változni fog a jövőben, mert garantáltan van helyük a színtéren. Kiváló album.