Shock!

Anno a Helloween volt az egyik első olyan zenekar, amelyik metalosembert faragott belőlem. A Keeper lemezek alatt pattogzott le rólam a gyereklemezek cukros máza, együtt visítoztam Michael Kiskével (pontosabban ő énekelt, én meg akkoriban még csak visítoztam), hogy I Want Out!

Aztán szép lassan változott a világ, modernebbek lettek a zenék, új hatások fogtak meg, és bár ezek a klasszikus lemezek máig a kedvenceim között vannak, elég rosszul viseltem a Helloween útkeresésének randa mellékvágányait. Az iszonyatosan hülye című Pink Bubbles Go Ape és a Helloweentől teljesen érthetetlen zenei világgal rendelkező Chameleon lemez úgy süllyedt el nálam, mint a Titanic. Aztán jött Andi Deris, az egyik kedvenc német énekesem - aki pont azért volt kedvenc, mert totál amerikaiasan énekelt a Pink Cream 69-ben, erre beszállt a leggermánabb germán bandába. Félelmeim ellenére a Master Of The Rings isten lemez lett, modernebb hangzással, mégis megtartva a régi csillogást. Ennek a folyamatnak a kicsúcsosodása volt az előző Dark Ride lemez, modern, sötét, fogós... Megint igazi Helloween fan lettem, erre egyszer csak mit hallok, Weiki kirúgja Roland Grapow gitárost és Uli Kusch dobost, akik tudvalevően a modernizálás hívei voltak a bandán belül. Ajjaj... Félni kezdtem, elvész az az ígéretes ösvény, amin elindultak a Tökfejek. Nos, kérem szépen, el is veszett. Ez a lemez ismét retronémet, sörhab száll a levegőben, és meg-meglibben a dupla lábdob kattogásának hangjára... Röhögjetek ki, de még Andi Deris, a valaha tiszteletbeli amerikai fejű szőke metalisten is táskákat növesztett a szeme alá, mint minden átlag Derrick...

A nyitó Just A Little Sign még nem annyira vészes, bár már ez is olyan speedeléssel nyit, hogy felugrik az ember vérnyomása 200-ra. De a harmadik dal, a The Tune már egy akkora sörhimnusz, szinte látom a sült virslit és a lufikat. Még ha olyan kaliberű germán himnusz lenne, mint a Keeper dalai, megérteném a retrót, de a dallam valami jódlis tiroli bőrgatyás film aláfestő zenéjét idézi leginkább. A Never Be A Star visszahozza kicsit az életkedvemet, az a fajta középtempós, húzós, dallamokkal teli darab, amiben a Helloween nagyon erős. Fogós az énekdallam, húz a nóta, ilyet kellett volna még kilencet, és tetszik a lemez. De sajnos csak pár hasonló fért a korongra, például a Sun For The World, aminek meg a refrénjét speedelik szanaszét egy ígéretes kezdés után. A Liar elején a gitártéma - nem tudom, mennyire szándékosan - Mike Oldfield Tubular Bells című alapvetésének főtémáját idézi, de ennyi is az értékelhető az egészben, mert megint jön a kapkodás, kattogó duplalábak, Deris szinte fut a nóta után, nem tud normálisan kibontakozni. Így hát ez a nóta is tucattá degradálódik, és a refrén elején található 10 másodpercen kívül felejtős. A Don't Stop Being Crazy képében megkapjuk az akusztikus lírát is, bomba refrénnel, bár Andi mintha nem akarna már igazán nagyot énekelni rá... Kár. Pedig a versszak énektémája már-már pszichedelikus, tetszik. A Back Against The Wall is jól indul, mintha grunge-t vegyítenének metalba, aztán megint az a fránya tikatika.

Szóval, vegyesek az érzéseim a nyulas lemezzel kapcsolatban. Jól megcsinált, profi munka, valahol meg is értem Weiki próbálkozásának miértjét: most, hogy reneszánszát éli a klasszikus európai metal, valószínűleg úgy gondolta, egy ilyen retrósabb lemezzel növelheti leginkább a csapat ázsióját. Sajnálom, hogy csak néhol bukkannak fel azok a feelinges elemek, amik a Dark Ride-ot jellemezték, a retro nóták viszont nem érik el a klasszikus lemezek színvonalát. Majdnem nyolc pont, de épphogy nem. Nahát.