Shock!

Két évvel ezelőtt a This Wicked Nest albummal a Helstar egy bő évtizeden át tartó folyamat végére ért: az a lemez ugyanis pont annyira volt thrashes és brutális, amennyire az Helstar név alatt még egészséges, egyben pedig meg is koronázta a visszatérés óta tartó azon tendenciát, amely fokozatosan egyre extrémebb irányba tolta ki a csapat zenéjének határait.

Szerencsére a James Rivera sikolykirály és Larry Barragan zenekarvezető által biztos kézzel irányított alakulat nem próbálta görcsösen megfejelni a This Wicked Nest töménységét, illetve más cím alatt újra megjelentetni azt, ehelyett vettek inkább egy komoly fordulatot, és összedobtak egy totál old school Helstar-anyagot, ami akár úgy 1990-91 környékén is megjelenhetett volna, valahol a Nosferatu és a Multiples Of Black között. Míg az utóbbi nagylemezeken egyre direktebben kacérkodtak tehát a thrash metallal, illetve sok esetben Rivera is kifejezetten extrém vokálokat engedett meg magának, addig a Vampiro egyértelműen egy „vissza a gyökerekhez" megközelítésű, vegytiszta US power anyag. És így nyilvánvalóan dallamosabb, sokkal könnyedebb befogadható, mint elődje.

Bár a zenekarba két új tag is érkezett 2014 óta (a bőgős Garrick Smith, illetve a másodgitáros Andrew Atwood az új arc, mellesleg mindketten játszanak a The Scourge nevű formációban is), az irányváltás vélhetően nem nekik, hanem sokkal inkább a Rivera-Barragan tengely tudatos döntésének köszönhető. A magam részéről pedig üdvözlöm is ezt, nagyon jól esik ugyanis végre egy igazi régisulis Helstar-cuccot hallani, még akkor is, ha a 21. század produktumait is kifejezetten szerettem tőlük.

Ez azonban olyan lemez, amitől a régi rajongók tuti, hogy heves nyáladzásba kezdenek majd: technikás, fifikás, mégis dallamos riffek, fogós szólók és remek énekdallamok jellemzik ugyanis a dalokat. A Vampiro olyan tételei, mint a nyitó Awaken Unto Darkness, az Off With His Head, a To Their Death Beds They Fell vagy a hét perc feletti Black Cathedral pedig valóban egy az egyben hozzák a régi Helstar-hangulatot, amelyben a jellegzetesen megtekert Barragan-riffeknek legalább akkora szerepük van, mint a színtér sokat próbált frontemberének. A tizenegy tételes cucc alulról súrolja az egy órát, ami kicsit talán sok az efféle összetett muzsikából, másrészről viszont én magam sem tudnék olyan dalt választani a Vampiróról, amit jobb lett volna lehagyni róla. A direktebb, sodró lendületű számok (Blood Lust, Repent In Fire), az instru Malediction vagy a középtempón málházó, roppant súlyos Abolish the Sun ugyanis pont annyira működnek, mint a fentebb már dícsért, epikusabb darabok.

Ettől függetlenül azonban hiába a dallamosság, és az elődeihez képest kifejezetten ragadós énekdallamok, kell némi zenehallgatói rutin, illetve pár hallgatás, mire a tizedik Helstar-lemez felvillantja összes erényét, azonban maximálisan megéri a belefektetett energiát.