Shock!

Ha az énekesnős brutál bandák kerülnek szóba, elsőként valószínűleg mindenkinek az Arch Enemy ugrik be, pedig van egy zenekar, melynek frontasszonya már akkor kíméletlenül hörgött/üvöltözött a mikrofonba, mikor Angela Gossow még éppen hogy csak elkezdte az általános iskola alsó tagozatát. A német Holy Moses 1980-ban alakult, Sabina Classen egy évvel később csatlakozott hozzájuk, azóta pedig egyedüli konstans tényezőként (leszámítva az 1992 és '94 közötti rövid időszakot, illetve a No Matter What's The Cause anyagot, amelyen csak vokálozott) uralja a germán thrash metal fogat frontját.

Bár a csapat 1994-ben nyugdíjazta magát hat kerek évre, 2000-ben szerencsére visszatértek, hogy kissé hullámzó aktivitással ugyan, de folyamatosan működjenek. Az újjáalakulást követő két stúdióanyag, a 2001-es Master of Disaster EP, valamint az azt egy évvel követő Disorder of the Order lemez kifejezetten izgalmasra sikeredtek, de tulajdonképpen az azóta megjelent két további stúdiókoronggal sem voltak komolyabb problémák. Mind a Strength Power Will Passion, mind pedig az Agony Of Death hozta a kötelezőt, és bár sem kiugróra, sem különösebben újítóra nem sikeredtek, azt is kizártnak tartom, hogy a csapat rajongói különösebben húzták volna az orrukat hallgatásuk közben.

Bár elméletileg folyamatosan működtek, valamiért mégis hat év telt el új stúdiókorong nélkül, és ugyan 2012-ben kijött egy gyűjteményes anyag két vadiúj dallal, lassan azért kezdhettünk aggódni, hogy a Moses-gépezet végül csak kifulladt. Szerencsére azonban itt az új cucc, a tizenegyes sorszámmal rajtoló Redefined Mayhem, és megnyugtathatok mindenkit, Sabináék háza táján semmi sem változott. A zene ugyanaz a varacskos, gonosz, sötét thrash metal, amelyben mindig is otthonosan mozogtak, és gyakorlatilag ugyanaz igaz rá, ami az előző két nagylemezre is: különösebben újítónak vagy kiemelkedőnek nem nevezhető, de a Moses rajongók minden igényét kielégíti. A technikás thrash darabok kíméletlenül gyalulnak, Sabina pedig kiválóan hozza csakis rá jellemző, fröcsögő megoldásait. Néhol kissé fogósabban (Hellhound vagy Undead Dogs), néhol pedig szimpla gyűlöletfolyamként (Triggered, Redemption Of The Shattered), a lemez hangzása pedig kellően régisulis, úgyhogy minden adott, hogy kissé nosztalgiázva emlegessük fel az azóta már klasszikussá érett Terminal Terror vagy Finished With The Dogs korongokat a Redefined Mayhem hallatán.

A lemezanyagnak van azonban egy komoly hibája, méghozzá az iszonyatos töménység. Annyira masszív és egységes ugyanis a cucc, hogy sokadik hallgatás után sem tudok belőle kapaszkodókat, igazán emlékezetes megoldásokat kiemelni. Azt érzékelem, hogy valami rettentő súlyos, fojtogató massza áramlik át rajtam és őröl fel módszeresen, de kiugró pillanatokból elég keveset rejt a lemez. Azt viszont el kell ismerni, hogy techinkailag akadnak kifejezetten jó dolgok – hallgasd csak meg mondjuk a Fading Realitiest –, a gitárjáték az egész lemezen erős, ahogy a dobos Gerd Lücking teljesítményéről is csak elismeréssel tudok szólni, húzónótákból azonban ettől függetlenül elkélne még pár. A Redefined Mayhem tehát nyilvánvalóan nem a Moses legjobb anyaga, hanem pusztán egy becsülettel összerakott, kerek thrash lemez. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy a csendesebb évek ellenére továbbra is működnek.