Mivel az Iced Earth esetében alapvetően egy kizárólagosan Jon Schaffer által üzemeltetett átjáróházról beszélünk, pár évvel ezelőtt akadtak kétségeim azt illetően, mennyire lesz képes megmelegedni a csapatban Stu Block énekes, de az idő végül nem engem igazolt. A kanadai srác immáron hat évet húzott le a bandában, amivel beérte az őskorszakos Gene Adamet, bár Matthew Barlow kilenc plusz négy esztendejének még alatta marad. A matek persze másodlagos, a lényeg, hogy a kooperáció működőképesnek bizonyult vele, ez pedig már a harmadik lemez, amin az ő hangját hallhatjuk. És mindez még akkor sem mellékes, ha az Iced Earth ettől még továbbra is ugyanúgy Schafferrel egyenlő, mint ahogy mondjuk a Megadeth is Dave Mustaine-t jelenti.
Az első Stu-féle lemez, a Dystopia tagadhatatlanul jól sikerült, viszont a legutóbbi Plagues Of Babylont ugyanúgy szétesőnek éreztem, mint annak idején Gáborunk. A Schaffer műtétje és a menetrendszerű tagcserék miatt hosszasan halasztgatott Incorruptible – amely eredetileg ugye The Judas Goat címmel jött volna ki – viszont megint tetszik, és simán odatehető a 2011-es lemez mellé. A Jon által ezek mellé sorolt The Dark Sagával én azért nem merném egy lapon emlegetni, hiszen az Iced Earth azzal a lemezzel akkor és ott nagyon eltalált valamit, és óriási kár, hogy – ilyen-olyan okokból – végül nem sikerült valóra váltaniuk azokat a reményeket, amelyeket jó húsz éve többek között én is fűztem hozzájuk. De ezen ma már nem érdemes agyalni, hiszen az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, és nem is kell. Az Incorruptible simán hozza mindazt, amit a hűséges tábor elvár a csapattól.
Mivel Schaffernek nemcsak riffelése, hanem dalszerzői stílusa, dallamvilága is összekeverhetetlen, és bármin átüt, az Iced Earth hangzása természetesen most sem változott. Igazából az arányok szoktak eltérőek lenni náluk az egyes lemezeken, de alapvetően mindig ugyanazt a fajsúlyos, heroikus amerikai power metalt nyomják, amivel megszerettük őket, maximum Jon néha grandiózusabb elképzeléseket akar formába önteni, máskor meg földközelibb marad. Nálam hosszabb távon mindig is azok a lemezeik működtek inkább, amelyek nem vesznek el a részletekben, és az amúgy impozáns atmoszféra nem gyűri maga alá az egyes dalokat. Ez a mostani eresztés mindenképpen ilyen, és ha valami miatt, hát ezért hallgatom lényegesen jobb szájízzel, mint elődjét.
Mint említettem, a látszat ellenére többé-kevésbé egyszemélyes történetről beszélünk, de mint a mellékelt ábra mutatja, azért korántsem mindegy, kik veszik körül Schaffert. A frissen igazolt Jake Dreyer például bizonyosan nagy fogás volt. A srác már a Witherfall kiváló lemezén is nagyokat játszik, de itt is maradéktalanul ki tudott bontakozni, ez pedig pont egy olyan érzékeny terület, ahol mindig akadtak hiányosságok a bandában. Jon eddig igazából sosem tudott maga mellé olyan partnert szerződtetni, aki képes lett volna a riffekhez foghatóan markáns szólókkal telepakolni a dalokat, Dreyer viszont mindenképpen hatalmas lépés a jó irányba. Talán egyetlen korábbi Iced Earth-lemezen sem sikerült még ennyire topra tenni a szólógitározást, szóval remélem, a főnök nem teszi ki a szűrét a turnék után... Stu szintén perfekt választás volt, és ezt immáron harmadszorra is bizonyítja, noha témáin természetesen ezúttal is hallatszik, hogy Schaffer elég alaposan előírta neki, mit énekeljen. Block ettől függetlenül végig odateszi magát.
Ha dalokat kell kiemelni, a hármas nyitás mindenképpen nagyot üt. A filmzenés intróból kibontakozó Great Heathen Army elsöprő, epikus power metalja, a kimérten, szépen építkező Black Flag hatalmas '96-'98-as feelingje és a Raven Wing monumentális, mégsem széteső megközelítése hamisítatlan, klasszikus Iced Earth a csapat legszebb hagyományainak szellemében, és azonnal rokonszenvessé is teszik az anyagot. Szintén nehéz ellenállni a Seven Headed Whore power/thrash-zúzdájának, bár itt azért előjön az egyetlen fenntartásom Stu barátunkkal szemben, jelesül, hogy a sikolyok terén egy fokkal erőtlenebbnek érzem a kelleténél. Ezek a hisztérikus magasak amúgy nem dominánsak a teljes lemezen, itt azonban eléggé fókuszban állnak, és cseppet ki is lóg a lóláb... Mindenesetre a nóta tempója és húzása ezzel együtt is óriási. A tipikusabb témák mellett érdekes darab a The Relic (Part I) is, ahol még némi rockos íz is megbújik a riffelésben és a ritmusokban, sőt, ezt a jelleget a Brothers sem nélkülözi a maga együtténeklős refrénjével. A kedvencem azonban érdekes módon mégis az instrumentális Ghost Dance (Awaken The Ancestors), amelynek hat és fél perce alatt a zenekar tanítanivalóan kap fel az egyik helyen, hogy aztán a végén valahol teljesen máshol tegyen le. Schaffer és Dreyer szólamai csodálatosan simulnak egymáshoz a számban, ez itt tényleg heavy metal felsőfokon. A zárás pedig természetesen nem is lehet más, mint egy újabb nagyeposz, méghozzá ismét az amerikai polgárháború korából, Clear The Way (December 13th, 1862) címmel, pont okés, tíz perc alatti időkeretben, remek felépítéssel, tök jól ülő zenei gegekkel.
Hangzásilag kiemelkedően professzionális, zeneileg pedig patinás, de korszerű albumot készített a veterán csapat, és ugyan világot már bizonyosan nem vált az Iced Earth sem (az a vonat rég elment), szerintem aki bírja őket, ezúttal garantáltan nem fog csalódni bennük.
Hozzászólások